Nyitólap

ElőfizetésHírlevélProgramajánlóArchívumKépeslapküldésMédiaajánlóKapcsolat
2014. április 20. vasárnap - Tivadar napja van Legyen a kepmas.hu a kezdőlapom
Képmások
Jelenlét
Tandem
Tükör
Házitrend
Kimenő
Receptek
Kézműves
Gyerekrendelő
Média a Családért

csaladhalo

Főoldal - Kimenő - A világ foltot hagy
A világ foltot hagy Létrehozás: 2010. május 28. - 15:36
Lackfi János
A világ foltot hagy

Kíváncsi voltam a Hídemberre, tartottam is tőle kicsit. Most, hogy megnéztem, némiképp megnyugtatott: jó pár olyan szuggesztív jelenet van benne, amelyek miatt érdemes volt rászánni az időt. Mikor a Lánchíd egyik láncszeme az utolsó pillanatban elpattan, s a lánc Széchenyi dereglyéjét szétzúzva a vízbe hull, de egyáltalán, a híd mechanizmusát közelről mutató képsorok az emlékezetből kitörölhetetlenek.

Mint ahogy a gyászmenet felülről fényképezett látványa is, a koporsó alól ki-kibújó, fekete sarus,
lépő lábfejekkel. Egyáltalán, az enteriőrök és megvilágítások mindvégig ragyogóak, a fényképezés könnyed és merész, nekem sosem hivalkodóan. Érzik persze a pénzszag is, de csak annyiban, hogy látható fesztelenséggel alkalmazza a rendező a mindig éppen szükséges díszleteket, statisztériát. Ez a jóleső függetlenség sajnos ma, Magyarországon kiváltság, s el tudom képzelni, hogyan harapdálhatta a zablát nem egy kortárs filmrendező az efféle "pazarlás" láttán. A film irodalmi része azonban csalódást okozott: a reformkor nagy figuráinak nagyon is volt stílusa, s ezt a merész, pátosztól nem mentes, de nagyon lendületes beszédet itt sokszor darabosan kortársi szövegek pótolták. Megragadt bennem például, amint az -
igaz, már őrült - főhős így szól titkárához: "lebegni kell, fiacskám, lazán, mint az alga". Hát, hát... Ez a vibráló, ideges Széchenyi-alak is inkább Eperjest magát hozta, jóvátehetetlenül groteszk és alárendelt szerepre kárhoztatva Wesselényit, Kossuthot, Batthyányt. Eperjes-Széchenyi volt a karmester, ő intett le vagy juttatott szóhoz bárkit. Monodráma lett a szabadságharc kialakulása, néhány marionettfigurával. Ezzel elsősorban nem az a baj, hogy történelmileg hiteltelen (Forman is maga találta ki, hogy Salieri "meggyilkolta" Mozartot, hogy kihajtsa belőle a Rekviemet, s mégis milyen evidensen nagy film az Amadeus), hanem hogy a konfliktus, Széchenyi meghasonlása önmagával meglehetősen művinek, csináltnak hat. Úgy tűnik, mintha az általa elképzelt üdvözítő megoldás teljesen egyértelmű (már-már egysíkú) lenne, a többiek elképzelései pedig csupa vérgőzös tévút, handabandázó felelőtlenség. Vagyis nincs meg a reális összetűzés, az érvényes kétely esélye.
Utána, amennyi eszem volt, átkapcsoltam a Doktor Zsivágó híres amerikai filmváltozatára a sármos Omar Shariffal a főszerepben. Nem rossz film, pár igen emlékezetes jelenettel. Így például amikor a téli sztyeppén száguldó marhavagon tolóajtaját a száműzöttek kinyitják, és derengő, szürke nyílás jelenik meg előttük. Pár másodpercig nézzük az egyöntetű kockát, majd valaki rávág egy lapáttal, a jégpáncél beomlik, s mögüle előtűnik a vágtató síkság. Különben kicsit szélesvásznúan amerikai a dolog:
Zsivágó verseiből például félsornyi sem hangzik el, pedig ír a derék fiú, ír-ír kegyetlenül. A doktor ápolónő szerelme pedig reménytelenül amerikai fizimiskájával rítt ki a történetből. Mindenesetre jó volt megmártózni a régen olvasott regény atmoszférájában, beleborzongni abba, hogy mégiscsak a lét, az egyéni lét a legtartósabb és leginspiratívabb anyag, s a legfontosabb poggyász is, akárki akármilyen eszmét importál, exportál vagy deportál nagy hévvel és lelkesedéssel.

Gjuvecset ettünk: ez egy bolgár étel, amely speciális, amolyan Römertopf-szerű, csak annál vastagabb falú és más formájú agyagtálban készül. Ezt egy bolgár barátunk cepelte (szép kis darab) buszon-vonaton idáig, vállalva annak ódiumát, hogy az úton eltörik. Az étel amolyan mindent-bele típusú, sok paradicsommal (vagy egészparadicsom-konzervvel), hagymával, babbal, krumplival, borsóval, esetleg hússal, virslivel. A legjobb benne, hogy a zöldségek elképesztően átveszik egymás ízét, átitatódnak egymással: meglepő, de még hús nélkül is laktató. Az életben is ez az egyik legjobb dolog: ahogy a dolgok összeérnek, megfestik, megízesítik egymást. Minket a világ, mi a világot. Míg ezt átgondolom a zuhany alatt, fekete foltot veszek észre combomon: kifolyt a zsebemben lévő toll. Lám, tétel és illusztráció:
megfest engem a világ. Mivel ma kirándulónap volt, ez a paca talán szemrehányás: ennyi tintát NEM használtam ma el. Mindenesetre a toll megy a szemétbe. Itt diktatúra van, nyema visszapofázás.

Érdekes a hosszú női hajszálak természete. Ha a ruhánkról le akarjuk őket tisztogatni, csodamódon mindig visszatérnek hozzánk. Ha a mosdóban akarjuk eltüntetni az ujjunk köré csavarodott szálakat, a víztől megváltozott hajlékonyságukkal fognak ki rajtunk. Csodálatos módon képesek megkapaszkodni mindenen, rágubancolódni egy gombra, egy kilincsre, szinte bárhová. Ha viszont sikerül egyet elkülönítenünk, és megpróbálunk csomókat kötni rá, virággá hurkolni azokat, roppant kényes dologra vállalkozunk:
kitűnik, mozgékonynak hitt ujjaink mennyire ormótlanok, nehézkesek. A lefolyóban viszont szétbogozhatatlan hajgubancokat találunk, s a szekrény alatti porcicák is úgy tapadnak egy-két szál haj köré, mintha elektromos vezeték lenne.

vissza
Megosztás Twitteren
Megosztás facebookon
Megosztás iwiwen
Küldés ismerősnek
Nyomtatási kép
Betüméret növelése
Betüméret csökkentése
Tetszett:

Az utolsó hegycsúcs DVD

Lackfi János

Impresszum|Kapcsolat|Médiaajánlat
© Képmás (2013-09-02)