Molnár-Bánffy Kata / ÚJRAKEZDŐ ANYUKÁK / Kép - Páczai Tamás, Privát archívum

Az ilyen helyekre mondják, hogy az Isten háta mögött van, bár ha ellátogatunk „az Isten háta mögé”, rögtön kiderül, hogy itt is van élet, nem is akármilyen. Ezzel együtt az ember háromszor meggondolja, hogy kimozduljon-e, hiszen az első reptérig is legalább három órát kell autózni, Budapestig pedig tizenhármat.

Zsolnában két kislánya megszületése után sem szűnt a szent nyugtalanság. A jogászként végzett, de televíziós szerkesztő-riporterként és kommunikációs szakértőként dolgozó ifjú hölgy két dologban is kipróbálta magát a világvégén: aktívan kivette a részét a férje családi birtokán létrehozott vendégház kialakításában és üzemeltetésében, és közben Budapest-szerte ismert lett, amikor első regényét minden metrószerelvényen hirdette kiadója. Azóta már a második regény, a Meskó Zsolttal közösen írt Szerelemféltők is a könyvespolcokon van, de az Úrilányok Erdélyben sikerét nehéz megismételni: a deklaráltan fiktív, mégis számos elemében az írónő életére emlékeztető könyv hetekig vezette az eladási listákat Magyarországon.

Romantika ide vagy oda, Zsolna, ha a szívére teszi a kezét, már örömmel töltene több időt Budapesten. Ősszel a nagyobbik lánya egy budapesti iskolában lesz első osztályos, így hamarosan valóban költözködés következik a család életében. A mögöttük álló hat év a székelyföldi kistelepülésen azonban azt bizonyítja, hogy apró helyeken is találhatunk nagy ambíciók kiteljesítésére alkalmas feladatokat.

– Mi minden kell ahhoz, hogy az ember egy apró, vidéki – a te esetedben ráadásul határainkon túli – településről is bekapcsolódhasson a szakterülete vagy a hivatása aktív mindennapjaiba?

– Leginkább elszántság. No meg idő, megértő családtagok és energia. És persze wi-fi. Sokat utazom, sokat ülök a laptopom előtt. Amikor Zabolára költöztem, jó ideig ottani tennivalókról szólt a „szakmai” életem. Próbáltunk felépíteni valamit közösen. És elég jól is haladtunk vele. De egy idő után azt éreztem, másfajta szellemi kihívásokra is vágyom. Az világos volt, hogy még egy ideig maradunk Háromszéken. Kapóra jött, hogy volt az asztalfiókban egy könyvötletem. És írni mindenhol lehet, ezt már sokan sokszor bebizonyították.

– Hogy képzeljük el egy napodat? Hogyan fér bele írás, gyereknevelés, vendégház, házasság...

– Az, hogy hogyan alakul egy napom, rengeteg mindentől függ. Mint minden édesanyának gondolom… Hogy éppen lázas-e a gyerek, hogy szorít-e a határidő egy cikk leadásához, hogy éppen huszan leszünk vacsorára, mert csíksomlyói búcsú van és sokan beugrottak csak úgy megnézni hogy vagyunk, és egyáltalán Budapesten vagy Zabolán ébredek fel. Körülöttünk általában nem nagy a csend. Persze ezzel együtt meg kell küzdeni azzal, hogy a gyerekeknek mégiscsak egy viszonylag nyugodt, biztos háttérre van szükségük, óvodába járnak, el kell készüljön időben a farsangi jelmez… A vendégházzal már egyre kevesebb dolgom van, évek óta velünk dolgoznak az asszonyok, akik mára gyakorlatilag teljesen önállóan működtetik. Mindenki zabolai, és nekünk ők nem csak a munkatársaink, ez egy sokkal személyesebb kapcsolat… A regényírás finisében, amikor már muszáj volt a kiadónak leadni a kéziratot, volt egy sajátos napi ritmusunk szerzőtársammal, Zsolttal. Ő is leköltözött hozzánk Zabolára arra az időre, reggel a gyerekeink elmentek óvodába, mi pedig leültünk a dolgozószobába könyvet írni. Egymásnak háttal írtuk az egymásnak szóló leveleket (az új regény egy levelezés története, amelyben a főszereplő férfi és nő nemcsak leveleket, hanem novellákat is küldözget egymásnak), és közben sokat veszekedtünk. Aztán négy óra után megérkeztek a gyerekek, akkor igyekeztünk átváltani családüzemmódba. A gyerekeket sikerült megfertőznünk az írással: a lányaink is nekiálltak a közös alkotásnak.

– Mik a nehézségei ennek az életmódnak? Hogyan birkózol meg ezekkel?

– Ellentmondásokkal, azt gondolom, az ember állandóan szembesül a saját életében is. Nekem ezek valahogy mindig megoldandó dolgok, amiket gyorsan, jól vagy rosszul igyekszem is megoldani. Néha nehéz áthidalni a gumicsizma–magassarkú íven zajló hétköznapokat, de a kihívások engem általában inspirálnak. Sajnos. Vagy szerencsére.