– Liszt Ferenc példája mutatja, mennyi munka kell ahhoz, hogy egy komolyzenei életmű népszerűvé, közkinccsé váljon. Míg a könnyűzene automatikusan bekúszik a fiatalok életébe, a komolyzene mintha továbbra is a kiváltságosok jutalma lenne. Hogyan látják ezt maguk a zeneművészek?

K.E.: Néhány száz évvel ezelőtt a zene művelése és hallgatása általában szertartásokhoz kapcsolódott, lényege a szakralitásban rejlett. És persze fontos családi esemény, házasság, születés, halál, ünnep sem múlhatott el zene, éneklés nélkül. A természeti népeknél, és néhol vidéken még ma is így van. A muzsikától teljesen idegen a manapság mindent meghatározó üzleti jelleg. A hatalmas színpadok és nézőterek nem segítik elő, hogy létrejöhessen a közvetlen kapcsolat „művész” és befogadó között.

R.D.: Nem szeretem a „komolyzene” kifejezést. Csak zene van, értékes, jó vagy rossz. Miért nevezünk például egy Rossini-vígoperát komolyzenének, mikor ellenállhatatlanul mulatságos? Én egyébként szívesebben játszom nagy térben, másként beszorítva érzem magam. A túl nagy koncerttermekben viszont az árnyalatok nem érvényesülnek, fel lehet ismerni, milyen darabot játszanak, de hogy hogyan, azt már alig.

A nyomtatott szövegből sajnálatosan kimaradt, hogy Bogányi Gergely, amikor megtudta, hogy készül a Mária szobor Liszt kápolnájába, azonnal csatlakozott, anyagi hozzájárulással is.

A teljes cikk a Képmás 2012. májusi számában olvasható.