– Számít a felkészülés?
– Túl jó állapotban nem tudok kikerülni a hegyre, már csak a műlábam miatt sem. Ugyanakkor kint mindig jól tudok akklimatizálódni és fejlődni. Minél magasabbra megyek, annál jobb az állapotom, pontosabban nem olyan intenzív a lassulásom, mint más mászóké.
– A felesége, Sterczer Hilda szintén hegymászó, így tudja, mikor kell önt féltenie, és mikor fölösleges aggódnia. Olyan mászóknál, akiknek nem szakmabeli a feleségük, nem okoz problémát a túlzott féltés?
– Náluk inkább az elfogadás és a megértés nehéz. Mert gondoljunk csak bele, milyen lehet, amikor már egy kapcsolat virágzásánál azt érezzük, hogy a párunknak ilyen mániája van. Ennek a hobbinak egyrészt kockázata van, másrészt rengeteg pénzt és időt visz el. Mindezt el kell viselni, meg kell érteni. Emiatt van könnyebb helyzetben az, akinek hegymászó a párja is. És nálam nagyon hegymászó! A feleségem tisztában van a kockázatokkal, tudja, mikor van csúcsmászás, és hogy aggodalomra csak azon a két napon lehet ok.
– A nőknek komolyabb kihívást jelent egy hegy megmászása, mint a férfiaknak?
– A lányoknak mások a fizikai adottságaik, a hegy viszont nem különbözteti meg a nemeket, ezért általában a nagy teljesítmények nem nőkhöz köthetők. Mégis vannak köztük olyanok, akik maguk mögé utasítják a férfiakat. A feleségem is ilyen. Nagyon erős, és nagyon jó eredményeket tud elérni az expedíciózásban. Mostanában persze a gyerekek egy kicsit visszafogják.
– A nagyobbik gyerekük most hároméves, de már járt önökkel sátrazni is...
– Gerda nem volt féléves, amikor velünk aludt egy hegymászótáborban. De hasonló a helyzet a kisfiammal, Csomával is, aki novemberben született, de februárban már volt velünk síelni. A gyerekeket is rá kell vezetnünk arra, hogy az ilyesmit értékként lássák és kezeljék. A kislányom például idén már síléccel is a pályára lépett. Háromévesen már lehet síelni. Benne már látjuk a hozzávalókat: jó az egyensúlyérzéke, szereti a feladatot, látja benne a kihívást. És ez pont az a mentalitás, amire szükség van. De erőltetéssel ezt is el lehet rontani. Az például elég gyakran előfordul, hogy a szülők rendszeresen túráznak, és a gyerekeket akaratuk ellenére viszik magukkal, akik emiatt megutálják a természetjárást. Persze később, amikor megszűnik a kényszer, rendszerint rájönnek, hogy a túrázás jó dolog, és újra fölveszik a bakancsot.
– Hogy viszonyulnak majd ahhoz, ha gyerekeik komoly hegycsúcsokat akarnak legyőzni?
– Mindig rossz érzés, ha az ember hozzátartozója vagy barátja nagy feladattal utazik egy távoli vidékre. A legnehezebb ilyenkor a várakozás, és hogy rossz hírek is érkezhetnek. De ez az aktivitás is nagy érték. Ha a gyerekek hegymászók lesznek, tudni fogom, mikor és miért kell izgulnom értük. Viszont el kell viselnem azt is, ha ők olyan tevékenységet választanak, amit én annyira nem értékelek. A lényeg az, hogy el tudjam fogadni értelmes emberi tevékenységnek. De persze számomra az optimális jövőkép az, hogy családi expedícióink legyenek, azaz apa, anya és gyerekek együtt másszanak hegyet.
– És merre?
– Bármerre. Akár a nyolcezresekre is. A himalájai Makalun például találkoztunk olyan lett hegymászó párral, akiknek a gyerekei adták az időjárás-jelentéseket, és biztosították a rádiós kapcsolatot. A világ egyik leghíresebb hegymászója és természetfotósa, Kurt Diemberger is mászott együtt a lányával. Ezeket leszámítva persze nem nagyon tudok igazi családi expedícióról... De hátha majd mi!
Hazánk vezető expedíciós hegymászója 1968-ban született Csíkszeredán. A Gyergyói-medencében nőtt fel, majd 7 éves korától a Gyilkos-tónál élt. A hegymászással a Békás-szoros szikláin ismerkedett meg tizenhárom éves korában. A magyar mászók közül ő érte el a legtöbb nyolcezer méteres csúcsot, és 10 évvel ezelőtt ő volt az első, aki hazai színekben följutott az Everest legmagasabb pontjára. 2011 januárjában súlyos balesetet szenvedett a Magas-Tátrában, jobb lábát térd alatt amputálták. Ugyanezen év márciusában protézissel talpra állt és júniusban már újra a hegyen volt, azóta pedig már újabb nyolcezres csúcsot is elért.