Nyitólap

ElőfizetésHírlevélProgramajánlóArchívumKépeslapküldésMédiaajánlóKapcsolat
2014. április 17. csütörtök - Rudolf napja van Legyen a kepmas.hu a kezdőlapom
Képmások
Jelenlét
Tandem
Tükör
Házitrend
Kimenő
Receptek
Kézműves
Gyerekrendelő
Média a Családért

csaladhalo

Főoldal - Jelenlét - Folyt.köv.
Létrehozás: 2012. június 04. - 15:49
Emmer László, Szám Kati
Folyt.köv.

Folyt.köv.

A képernyőn komolyan néz a kamerába, csak ritkán jelenik meg valami mosolyféle a szája szegletében. Az órákon át tartó, embert próbáló fotózáson türelmes, vidám és önironikus, mindenkit megnyer egy perc alatt.

Két éve megjelent könyvének címe – Befejezetlenül – tragikus tartalmat sejtet, néhány régi történet az is, és a verssorokat is többnyire borongós érzésekből fonták össze. De írójukban ott lakik a székelyek derűje, a minden viharban kitartó nagyszülők ereje, és a testvérekkel játszott „országosdi” kérlelhetetlen következetessége is. A Hír Tv Híradójának műsorvezetőjét, Farkas Boglárkát nehéz lenne pár jelzővel bemutatni.

– A hírműsorokat tartják a legobjektívabb műfajnak. Szereted a híradózást?

– 20 éves korom óta dolgozom a televízióban, a Duna Tv-ben kezdtem. Sokféle műsorban kaptam lehetőséget, mégis a híradózás áll hozzám legközelebb, talán, mert itt érzem leginkább, hogy ez egy szolgáltatás, amire az embereknek szükségük van. Ebben a műfajban jól meghatározható keretek között dolgozhatok. Szeretem az életem többi területén is a pontosan körvonalazott határokat, ez akkor is szükséges, ha adott esetben át akarom őket lépni. Ugyanakkor nem kis feladat a híradózásban húsz éven keresztül hitelesnek maradni, ez izgalmas kihívás is.

– Nem éppen az inspirálta a könyvedet, hogy valamit mégis meg szerettél volna mutatni a képernyőn túli Farkas Boglárkából?

– Sok éve írogatok. Először csak az ismerőseimnek mutattam meg, de aztán keresni kezdtem a közönséget. Eleinte azt gondoltam, hogy az írás is hobbi, ahogy a festegetés, a zenetanulás, de az az igazság, hogy míg a hobbi örömet szerez, ez sokkal inkább egyfajta kényszer. És nem mindig örömteli, hiszen sok kételyt és nyugtalanságot is jelent. A könyv egy érdekes kísérlet volt számomra, el kellett döntenem, mi az, ami a személyes életemből megmutatható, boldogságról, válaszutakról, magányról, gyereknevelésről.

– Ha nem vagy kitárulkozó alkat, írhattál volna könyvet a televíziós szakmáról is. Vagy úgy érzed, hogy az nem lenne összeegyeztethető a hírolvasó objektivitásával?

– Lehet, hogy majd húsz év múlva írok egy ilyen könyvet is, amikor úgy érzem, hogy méltósággal befejeztem a közös utamat ezzel a munkával. De semmiképpen sem kezdeném el kiteregetni a szakma árnyoldalait s előnyeit, nem kezdeném ecsetelni, mit gondoltam, amikor ezt meg ezt a hírt felolvastam. Mindez ráadásul még annyira jelen idő, hogy emiatt sem írnám meg.

A könyvben szereplő történetek már elengedett részei az életemnek. Az erdélyi gyerekkoromról, a mi külön kis világunkról, amit a húgommal és a bátyámmal felépítettünk, a Ceausescu-diktatúráról, a kisebbségi létről, a nagyszüleimről szólnak. Mindez ma is nagyon élénken él bennem, mert érzelmileg mélyen megérintett. Jó a memóriám, kristálytisztán emlékszem az illatokra, a színekre, mindenre. Ezek az írások a gyerekkorról, a felnőttkor kezdeti küzdelmeiről szólnak, minderről már letisztult véleményem van. Csak olyasmiről írnék, amiről már nem fogok mást gondolni.

– Pedig a kötet címe: Befejezetlenül…

– Igen, mert vannak még történeteim és remélem, lesz folytatása.

– Az egyik írás a szabadságszagú magányról szól. Az érzés mögött ott van az a tapasztalat is, hogy ma már egyedül neveled a fiadat.

– Nem nagyon szeretek a válásomról beszélni, de nem titok. A nagyszüleim 65 évet éltek le házasságban, az én fejemben sem az volt, hogy el fogok válni. Meg kell azonban birkóznunk azokkal a helyzetekkel, amelyeket az élet elénk tesz. Úgy gondolom, jobb egyedül békét teremteni egy gyermek fölneveléséhez, mint békétlen környezetben, csupán a kerek családkép miatt, kínlódva közösen fölnevelni. A fiam tőlem megkapja a maximumot, és kapcsolatban van az apjával, az ő „focipályájukon” én csak kívülálló vagyok.

– A szerelem hozott Magyarországra. Könnyen döntöttél, hogy végleg ideköltözöl?

– Érzelmi döntés volt, nem várhattam el, hogy a férjem odaköltözzön, hát nekem kellett jönnöm. Nem volt könnyű váltani, mert bár ugyanazt a nyelvet beszéltük, egy egészen más világba jöttem. Komoly gondot okozott az új környezet, kezdve attól, hogy a boltokban van mit vásárolni. Amikor először bementem a Budai Skálába, sírva jöttem ki, mert azt vettem észre, hogy ugyanazt pakolom be a kosaramba, amit az előttem lévő, és nem azt, amit vennem kellene. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy mi micsoda. Emlékszem, egyszer megettem egy ültő helyemben egy üveg nutellát – azóta sem bírok ránézni. De az emberek közötti viszony is felületesebbnek tűnt. Erdélyben magyarként élni azt is jelentette, hogy szorosabban kötődtünk egymáshoz, jobban számon tartottuk egymást. Évekbe tellett, mire itt is kialakultak jó barátságok. Ebben a Duna Tv is nagy segítséget jelentett sokunknak, mert volt hová tartoznunk.

– A szüleid hogy engedtek el?

– Édesanyám nagyon bölcs volt, annyit mondott: Mindig van visszaút. Édesapám neheztelt rám, mert az erdélyi magyarság sorsát illetően az volt a véleménye, hogy maradni kell. De amikor a Duna Tv-ben elkezdtem dolgozni, megenyhült, mert látta, hogy vissza is adok mindabból, amit elhoztam otthonról.

– Te mit szólnál, ha a fiad el akarna menni egy másik országba?

– Még csak tízéves, nem tudom. A gyereküket egyedül nevelő anyák és fiaik között még szorosabb a viszony, úgyhogy tudatosan próbálom már most is önállóságra nevelni Bendegúzt. Bízom benne, hogy amikor itt lesz az ideje, el tudom őt engedni békével.

– Biztos elhangzana a te szádból is, hogy van visszaút. Így van ez az élet többi dolgaival is? Mindig vissza lehet lépni?

– Valaminek a vége, a végérvényesség – még ha nem is egyértelműen volt jó, amíg tartott –, mindenképpen fájdalmas. Minden albérletemet megsirattam, akkor is, ha, jobb volt, ahová mentem. A visszaút számomra nem visszalépést jelent, inkább gyökérzetet. Mindenkinek van egy érzelmi világa, egy alap értékrendje, ami biztosítja a kapaszkodókat, amihez vissza lehet nyúlni a bajos időkben. Amolyan mérce ez, amin mérlegeli az ember az élet dolgait, és az ehhez való visszatalálás segít a döntésben. Sokszor halljuk, hogy a visszafordulás kudarcot jelent, számomra a visszaút feltöltődés, és nincs pejoratív értelme.

– Talán azért érezzük negatívnak, mert azt sugallja, hogy rosszul döntöttünk.

– Nem feltétlenül. Lehet, hogy a körülmények változtak meg. Az ember általában a lehető legjobbat választja. Ehhez kell a mérce. Persze a lehetőségek palettája annyira kiszélesedett, hogy néha nem könnyű a döntés. Bendegúz például egy évvel ezelőtt kitalálta, hogy BMX-ezni akar. Fogalmam sem volt, mit tegyek, persze minden ismerősömnek más volt a véleménye. Az egyik szerint eszembe ne jusson, a másik szerint úgyis csinálni fogja, ha engedem, ha nem, akkor legalább vegyek jó biciklit meg bukósisakot, a harmadik szerint fogadjak edzőt… A mai világ rengeteg alternatívát kínál, talán túl sokat. Nehéz eldönteni, hogy melyik úton induljunk. Én szeretem az egyszerűséget, az átláthatóságot, a kiszámíthatóságot. Ezért is költöztem ki a városból. Vidéken van egy üzlet, ahol háromféle cérna, egyfajta fagyi és kétféle mosogatószer van, és abból hamar kiválasztod azt, amelyik megfelel.

– És végül Bendegúznak lett BMX-e?

– Az igazság az, hogy lebeszéltem róla. Pontosabban megegyeztünk, hogy még várunk vele pár évet. Cserébe kapott egy rollert, amivel kijárunk a BMX-pályára figyelni a nagyokat.

– Hogyan lehet ma átadni a saját mércénket, értékrendünket a gyerekeinknek?
– Nem egyszerű eldönteni, hogy abból, amit én értékesnek gondolok, mi az, ami tényleg hasznára válik. Mondjuk, például évekig arra tanítom, hogy nem szabad verekedni, és egyszercsak kiderül, hogy vissza kellene ütni, mert mindenki őt veri az iskolában. De ahogy telik az idő, rájössz, hogy ez nem valódi dilemma. Hiába döntöd el, hogy erre a világra neveled, és olyasmit is megtanítasz neki, amivel nem értesz egyet, nem fog menni. Te csak egyféleképpen lehetsz anya. Amilyen vagy. Ha mondjuk, valaki hanyag, nem szavahihető és trehány, akkor a gyereket sem tudja másra nevelni. Én azért szoktam imádkozni, hogy olyan élete legyen, amilyet ő elképzel magának. És nem aggódom azon, hogy egyetemi tanár lesz-e vagy fafaragó.
A fontos az, hogy békében éljen önmagával.

– És ő mire nevel téged?
– …nagyon édes kis gyerek. Azt nem mondhatom, hogy felelősségre, mert előtte is elég felelősségteljes voltam, de rendszerességre mindenképpen. A prioritási listámat persze átírta, az biztos. Nem kérdés, hogy mindent és mindenkit beelőzött.

– Mi került hátrébb?
– Például a festegetés, a sokat utazás. De a baráti kapcsolataim például nem sérültek, mert azok fontosak voltak számomra. Az anyaság egyértelműen lemondással is jár, de hála Istennek a világ úgy van kitalálva, hogy egy gyermek mosolya mindent feledtetni tud.

– Sokat viszed Erélybe? A gyerekkorodba? Például mesélsz neki arról a három képzeletbeli országról, amelyre a testvéreiddel a szobátokat fölosztottátok, és amelynek határait a szőnyeg mintája jelezte, az átjáráshoz útlevél, a csereberéhez saját valuta kellett?
– Igen, sokat mesélek neki, és sokszor megyünk Erdélybe. Amikor pici volt, azt mondta egyszer, hogy az ő apukája magyar, az anyukája pedig román. „Mert a mamával mindig Romániába megyünk.” Minden évben két hetet itt nyaraltatom az összes erdélyi unokatestvérét, ilyenkor nyolc gyerek alszik nálunk, és rengeteg programot szervezünk. Tudatosan törekszem arra, hogy a kötődései meglegyenek. Ha választania kell egy osztrák sítábor és egy székelyföldi kirándulás között, egyértelműen a Székelyföldet választja. Most még legalábbis. Persze az én gyerekkorom meg az övé nem ugyanakkor játszódik. Egyszer az autóban meséltem neki, hogy nekem nem volt szobányi legóm, meg tévém, meg mindenfélém, erre azt mondta mögöttem – még gyerekülésben ült: „Jó, mama, akkor most azonnal álljunk meg, és vegyünk neked egy Barbie-t”.

– A könyvedben felsorolsz néhány mai nőtípust. Szerinted te melyik típusokból vagy összegyúrva?
– Nyilván mindenféle van bennem. Alapvetően érzelmileg motivált ember vagyok. Ez többnyire a döntéseimet is meghatározza. Bár egy racionális, kőkemény nő benyomását keltem, félig meddig háztartásbeli, szeretetre vágyó és adni tudó nő és anya vagyok.

– Nyilván feszes időbeosztás kell ahhoz, hogy mindenre legyen időd, ami fontos. Könnyen megy?
– Néha nehéz kitörni abból az érzésből, hogy az ember egész élete csak problémamegoldások láncolata. Nekem például az segít, hogy sokat járok kirándulni, akár egyedül is kimegyek az erdőbe, ha van egy szabad délelőttöm. Találtam a környékünkön egy gyönyörű somligetet, minden évben lekvárt is főzök belőle. A természet alázatra tanít, ott megérted, hogy csak egy porszem vagy a gépezetben.

– Ez kicsit lemondóan is hangzik.
– Nem, nem az. Unitárius vagyok, és hiszek a szabad akaratban. Egyik újévi fogadalmam egyébként is az volt, hogy nem panaszkodom. Csak péntek délelőttönként. De félretéve a viccet, mi alakítjuk az életünket. Ha fontosnak tartod, hogy évente megnézd az Alcsúti Arborétumban a mocsári ciprus léggyökereit, akkor megteszed. Ha azt tartod fontosnak, hogy a gyerekedet játszóházba vidd, akkor arra szakítasz időt. Persze a világ mindig a könnyebb erőfeszítéseknek kedvez. Én megveszem a focis kártyát is a fiamnak, mert tudom, hogy az osztályban szüksége van rá, hogy részt vehessen a közös csereberélésben, de azért itthon minden évben elültetjük a paradicsompalántákat és töklámpást is faragunk.  

Mielőtt a nagymama meghalt,
utolsó mondatként ezt mondta nekem:
„Fiam, egy asszony sorsa az,
hogy tűrjön, s ha választhat,
egy okos embernek tűrjön.”
…Nagyanyám életének tükrében ez semmiképpen sem jelent boldogtalanságot, kiszolgáltatottságot, passzív és reménytelen belenyugvást. De jelent mindenekelőtt asszonyi bölcsességet, család- és otthonteremtésre törekvést mindenáron, elnéző, megértő és elfogadó konfliktuskezelést a nehéz időkben. S jelenti a sorsot méltósággal elfogadni tudást is. De csak azt a tűrést jelenti, ami nem bármi áron való belenyugvás minden rosszba, ami éri az embert, hanem cselekvő és alakító, változtatni tudó és a nehézségek elől nem elmenekülő tűrés.”
(Farkas Boglárka: Befejezetlenül)

vissza
Megosztás Twitteren
Megosztás facebookon
Megosztás iwiwen
Küldés ismerősnek
Nyomtatási kép
Betüméret növelése
Betüméret csökkentése
Tetszett:
kommentárok [2]
B.László2014-03-09 16:45:49
Az egyik legtiszteletreméltóbb "tévés" személyiség ma kis hazánkban, Boglárka. Köszönöm, hogy van kire tisztelettel és szeretettel gondolni a DUNA televizió sokévi működésével kapcsolatban. Jó egészséget és sok boldog percet, órát, évet kívánok neki a DUNA televiziónál.
kk2013-11-28 22:47:15
gratulálok!

Hozzászólok:
Név: E-mail:
Hozzászólás:
Kérjük töltse ki a mellékelt ábra alapján.
Elküldés


Az utolsó hegycsúcs DVD

Lackfi János

Impresszum|Kapcsolat|Médiaajánlat
© Képmás (2013-09-02)