Totalitárius rendszerek

Egy ilyen vállalat működésének motorja a vállalat belső politikája, vagyis a „cégkultúra”. Kezdetben ártalmatlannak tűnő része ez a betanításnak. Aki azonban már itt elkezd kérdéseket feltenni, és túlságosan ragaszkodik a józan, paraszti észhez, hamar kihullik a rostán. Alacsonyabb szinteken, a csapatban folyó munka során mindez kevésbé zavaró. A közvetlen magyar kollégák kreálta sajátságos mikromiliő még viszonylag képes semleges maradni az idegen kultúrák furcsaságaival szemben, miközben sok menő dolog és érdekes újdonság is leköti a figyelmüket. Ez a friss diplomások számára ideális légkör akkor bomlik meg először, mikor az újoncok közül is megérnek páran az első kinevezésre. Borul az egyensúly, feloszlik a munkacsoport, és rádöbbenünk, hogy a harc, ha nem is vérre, de előléptetésre és pénzre megy. A kinevezetteket „kivonják” addigi környezetükből, és eggyel magasabb szintű beavatódást nyernek a tudásba, ami a vezetői réteg, azaz a „leadership” sajátja. Akik azelőtt együtt kuncogtak a többiekkel a hangzatos, ám semmitmondó szlogeneken vagy a kifacsart szabályzaton, most hirtelen kezdik nagyon komolyan venni mindezt. Ezen a ponton a kisvezetők két irányba indulhatnak, akár csak a híres Orwell-regényekben: idővel belsőleg is magukévá teszik ezeket, azaz beállnak a sorba, vagy továbbra is megpróbálják pusztán a látszat szintjén befogadni a testületi agymosást. Ám minél magasabbra, vagy mondhatjuk úgy is, hogy mélyebbre jut az ember a rendszerben, annál nehezebb lesz eladni a látszatot valóságként, és elkerülni a külső-belső meghasonlást. A belső meggyőződésünket ugyanis nem csupán a vezetői értekezleteken kell kendőznünk, hanem immáron volt csapattársaink előtt is. Ezt a bizalomhiányos légkört hosszú távon nehéz épp lélekkel elviselni.

„Az egyik nemzetközi vállalat helyi irodájában meghirdette a motivációs eszköznek szánt: „Figyelmeztessük egymást a biztonságra” című programot. Ennek értelmében a kollégák utasítsák rendre azt a társukat, aki: (1) Lépcsőzés közben nem kapaszkodik a korlátba, (2) a mosdóban nem mos legalább húsz másodpercen át kezet, (3) nem használja a közlekedési tükröt az irodai folyosón stb.

A rendszeres túlóra, az állandó stressz vagy az emberi méltóság sebezhetősége nem tartozott a veszélyfaktorok közé.”

„Egy közelgő kinevezés egyik potenciális várományosa a feszített munka és valószínűleg a verseny okozta stressz miatt egy hétre lebetegedett. Amikor visszajött, a főnök egyik bizalmasa azt tanácsolta neki, hogy a kinevezés véglegesítéséig túlórázzon, amennyit csak tud, mert az egyhetes kiesés miatt a másik jelölt „többet volt szem előtt”.”

A teljes cikk a Képmás júliusi számában olvasható