Nyitólap

ElőfizetésHírlevélProgramajánlóArchívumKépeslapküldésMédiaajánlóKapcsolat
2014. április 18. péntek - Andrea, Ilma napja van Legyen a kepmas.hu a kezdőlapom
Képmások
Jelenlét
Tandem
Tükör
Házitrend
Kimenő
Receptek
Kézműves
Gyerekrendelő
Média a Családért

csaladhalo

Főoldal - Jelenlét - Könnyű és nehéz örömök
Létrehozás: 2012. július 02. - 15:39
Szám Kati
Könnyű és nehéz örömök

Könnyű és nehéz örömök

Ha „ráguglizunk” a Zacher szóra, a net már egy ideje nem az ínycsiklandó csokoládés desszertről dob ki adatokat, hanem egy toxikológusról (egy évtizede talán azt sem tudtuk, hogy létezik ilyen szakorvos). Zacher Gábornak a híres cukrászhoz, sőt a csokoládéhoz is van köze, nem is kevés, de leginkább mégis az orvosi hivatáshoz.

És nem csak, mert a diplomáján ez áll, vagy mert régi orvosdinasztia sarja. A szenvedélybetegekkel foglalkozó orvos legnagyobb szenvedélye a munkája, szabadidejében is szakcikkeket olvas, szót ért a drogos hajléktalannal, a gyógyszerfüggő értelmiségivel, sőt még a médiával is.

– Amikor dolgozni kezdett, ugyanúgy telt egy toxikológus ügyeleti napja, mint most?

– Nem toxikológusként kezdtem dolgozni. Műtősfiúként kezdtem, mert elsőre nem vettek föl az  orvosira. Aztán az egyetem mellett is négy évig ápoló voltam a mentőknél, majd ötöd- és  hatodévben mentőtiszt. Kiderült, hogy latexallergiám van, nem viselhetek műtőskesztyűt,  ezért váltanom kellett. De a sürgősségi ellátás izgalma, hogy gyors döntésre és cselekvésre  van szükség, a mostani munkámnak is része. Az ide érkező betegek mind krízishelyzetben  vannak. A toxikológián egyébként alapvetően nem változott semmi, az emberek mindig is  ártani akartak maguknak. A rendszerváltás után egy kicsit kevesebb volt a páciens, a  kezdeti eufórikus érzés jótékonyan hatott, de az elmúlt évben ismét egy kicsit nőtt a  sürgős esetek száma.

 

– Függő szenvedélybetegekről van szó?

 

– Gyakorlatilag itt nem függők vannak, hacsak nem azt nézzük, hogy valamilyen szinten  mindenki függő. Bizonyos szempontból ön is meg én is, hiszen én pipázom, és naponta meg  kell lennie a két tábla mogyorós csokimnak. Ide olyan emberek jönnek, akik belekerültek  valamilyen nehéz élethelyzetbe, és ettől számukra a világ, a lehetőségek egészen  beszűkültek, és a keskeny folyosó végén csak a kémiai szert látják, ami segíthet –  legalábbis egy időre, mert kiüt. Hányszor találkoztam olyan öngyilkosjelölttel, aki azért  vette be a gyógyszert, mert például a férjéről kiderült, hogy daganatos betegsége van!

 

Ahelyett, hogy mellé állt volna, csinált egy marhaságot, aztán szerencsétlen férje jöhetett  őt látogatni a toxikológiára. De tipikus az „itt hagyott a pasim, bevettem valamit”  történet is. A mentálhigiénés kultúránk semmivel sem fejlettebb, mint az egészségügyi vagy  az átlagos tisztálkodási szokásaink. Gondolom, ismeri a statisztikai adatokat arról, hogy  például mennyi fogkrémet használunk. A drog és az alkohol olyan, mint a fogban az  ideiglenes tömés. Egy időre elfedi a bajt, de ha nem tömik be végleg, csak nagyobb lesz  benne a lyuk.

 

– Csak ránk, magyarokra jellemző, hogy nem tanultuk meg megoldani a problémákat?

 

– Nem, de engem nem érdekel a csehek szájszaga. Persze, az is igaz, hogy most gazdaságilag  is gödörben vagyunk, és nehéz innen kikecmeregni.

 

– Ön hogy kezdene hozzá?

 

– Lesz majd egy új Nemzeti Alaptanterv, aminek hallatára már most sokan hörögnek, hogy  „szegény gyerekeknek mennyit kell tanulniuk!”. Pedig ez a dolguk, nem? Mi is jártunk  iskolába, még délután is. Megtanultuk az egyszikűeket, a Muhi csatát, a másodfokú  egyenleteket.

 

– Mi lenne az Ön tantervében?

 

– Például megtanítanám a kulturált vitatkozást, a probléma­megoldó kommunikációt. Persze  ezeknek nemcsak az iskolai tervekben kell szerepelnie, a családi mintában is.

 

– Aki ide bejön, az nemcsak „tisztul”, hanem tovább is kísérik, hogy a valódi problémáját  is orvosolni lehessen?

 

– A krízisambulancián van pszichiáter, pszichológus. Ha a beteg nem menekül haza, akkor kap segítséget. Sajnos azonban az alapellátás és a pszichológiai, pszichiátriai gondozás nem  lenne elegendő, ha mindenki jelentkezne, akinek erre szüksége van. Működik  rétegszolgáltatásként a fizetős ellátás is, de ezt, sajnos, csupán 8-10 százalék engedheti  meg magának.

 

– Mi a különbség a klinikai eset és a hétköznapi értelemben vett függő között?

 

– Én például nikotin- és csokoládéfüggő vagyok, és semmi motivációm nincs, hogy leszokjak  róla. Ebből a szempontból a nálunk fekvő alkoholbeteghez hasonlítok, azzal a különbséggel,  hogy tisztában vagyok a kockázatokkal, és ez nem jelent elég motivációt.

 

– És mi kell a motivációhoz? Az első rossz lelet?

 

– Az is egyfajta motiváció. Vagy mondjuk, odaáll az ötéves gyerek, és azt mondja, hogy apa,  miért füstölsz ennyit? Ez nem jó.

 

– Az Ön fia nem állt oda?

 

– Soha. De én nem cigarettázom, pipázom. Ha valaki szembesítene egy olyan szituációval, ami miatt le kellene tennem a pipát, azt gondolom, józanul át tudnám gondolni, és azt mondani, hogy igen. Ez a pillanat még nem jött el.

 

– Van egy másik szenvedélye is, gyakran nevezi magát munkaalkoholistának. Azt olvastam,  hogy erről a szenvedélyéről le tud mondani, ha olyasvalaki kéri, aki fontos az Ön számára…

A cikk folytatása a júliusi Képmásban olvasható

vissza
Megosztás Twitteren
Megosztás facebookon
Megosztás iwiwen
Küldés ismerősnek
Nyomtatási kép
Betüméret növelése
Betüméret csökkentése
Tetszett:

Hozzászólok:
Név: E-mail:
Hozzászólás:
Kérjük töltse ki a mellékelt ábra alapján.
Elküldés


Az utolsó hegycsúcs DVD

Lackfi János

Impresszum|Kapcsolat|Médiaajánlat
© Képmás (2013-09-02)