Nyitólap

ElőfizetésHírlevélProgramajánlóArchívumKépeslapküldésMédiaajánlóKapcsolat
2014. április 16. szerda - Csongor napja van Legyen a kepmas.hu a kezdőlapom
Képmások
Jelenlét
Tandem
Tükör
Házitrend
Kimenő
Receptek
Kézműves
Gyerekrendelő
Média a Családért

csaladhalo

Főoldal - Tandem - Ami a számon, az a szívemen
Ami a számon, az a szívemen Létrehozás: 2010. november 18. - 14:54
Ami a számon, az a szívemen

Miket beszélünk? Az néha feltűnik, ha máshogy mondunk valamit, mint szoktuk, de állandó szókapcsolataink és megszokott sémáink feltűntek-e már valaha? Pedig érdemes alaposabban megvizsgálni őket, hiszen nemcsak kifejezik gondolatainkat, hanem befolyásolják is azokat.

Szöveg: Perczel Forintos Dóra és Perczel Júlia

Érdemes pár percet szánni erre, hiszen ezen keresztül megvizsgálhatjuk azt, hogyan fogalmazunk, azaz miként osztjuk meg másokkal azt, amit észlelünk a világból, és amit gondolunk. Nyelvünk nem pusztán a közlés és a gondolkodás alá rendelt eszköztár, nyelvünk és gondolkodásunk állandó kölcsönhatásban áll, folyton alakítják egymást. Nem pusztán arról van szó, hogy nyelvünkkel fejezzük ki, amit gondolunk, hanem ezzel is észleljük, amit gondolunk, és ezzel is strukturáljuk, amit észlelünk! Nyelvünk maga a struktúra is, amiben, ami által és ahogyan észleljük a világot, amely körülvesz minket. Fontos tehát, hogyan öntjük szavakba mondandónkat.

Nyelvében él a nemzet….
A kifejezésmódnak az anyanyelvre jellemző vonatkozásai is vannak. Tudjuk bár, hogy a nyelvek nemcsak fonémakészletükben, hanem struktúrájukban is eltérnek, s van is elképzelésünk arról, hogy a „déli országok” „latin nyelve” valamiképp összefügg temperamentumukkal és életviteli jellegzetességeikkel. Így fogalmazunk: a „hangos olaszok”, a „szenvedélyes spanyolok”, de mit is fejez ki nyelvünk rólunk, magyarokról?
„Nyelvében él a nemzet”, mondja gróf Széchenyi István, és e kifejezés egészen konkrét értelemben használható. Nyelvében él a nemzet, nemcsak mert ez jelöli ki az anyanyelvi közösséget, hanem mert ez teremt alapot egy olyan közös felfogásrendszerhez, amelyben az egy nyelvet beszélők észlelik és értelmezik a körülvevő világot. Nyelvében él a nemzet, mert csak az él, amit észlelünk (bár nem minden tudatosul) és egymással valamiképp megosztunk. Nyelvében él a nemzet, mert úgy élünk, ahogy gondolkodunk, és ráadásul ezt a gondolkodásmódot generációkon át egymásnak adjuk.

A negatív nyelvi kód – csak nyelvi fordulat?
Figyeljük csak meg, hogyan tesszük fel kérdéseinket, hogyan hívunk meg valakit egy kávéra, kérjük a segítségét, vagy emlékeztetjük valamire. Igen gyakran rendezzük mondandónkat tagadó, illetve negatív szerkezetbe; „Nincs kedved meginni egy kávét?” „Nem adnád kölcsön a tollad?” „Nem érsz rá most egy kicsit?” „Nem felejtetted el lekapcsolni a villanyt?” „Nem zavarlak?” És még hosszasan folytathatnánk a sort. Milyen hatása lehet ennek gondolkodásunkra?
Kézdi Balázs A negatív kód (1995, Pannónia Könyvek) című könyvében a magas öngyilkossági arányok és a negatív kommunikáció kapcsolatára hívja fel a figyelmet, s számos más nyelvészeti, filozófiai, illetve orvosi és pszichológiai kutatás is arra figyelmeztet, hogy a negatív, tagadó megfogalmazás negatív gondolatokhoz vezet, a világról alkotott képünk alapvető kiindulási pontja a tagadás és a negatív hozzáállás, ennek pedig negatív érzelmi állapot a következménye. És valóban: külföldről hazatérve a leggyakoribb panasz és szomorú tapasztalat (ami szinte fel sem tűnik a hétköznapokban), hogy a boltos barátságtalan, a felnőttek a gyermekekkel türelmetlenek, a hivatalokban az ügyintézés egy akadálypálya. Mindegyik hátterében a „nem”, azaz a negatív hozzáállás lelhető fel…

A cikk folytatása a novemberi Képmásban olvasható.



Aaron Beck kutatásai nyomán tudjuk, hogy a depresszió alapvető jellegzetessége a negatív kognitív triád: a negatív önkép, a negatív jövőkép és a negatív világkép. Mindez összefügg azzal, ahogyan tapasztalatainkat megfogalmazzuk. A magyarok közti öngyilkosság és depresszió magas aránya feltehetően összefügg a negatív gondolkodásmóddal, amely kifejeződik a rengeteg tagadó és negatív mondatszerkezetben. Lehet, hogy nem is tudunk másképp gondolkozni? Más, sok szempontból hozzánk igen hasonló körülmények között élő nemzet (lengyelek, csehek, szlovákok, osztrákok stb.) öngyilkossági mutatói lényegesen alacsonyabbak. (2008-ban 26‰ volt a magyar, 16‰ volt a lengyel és a cseh öngyilkossági arány). 

 Van hova fejlődnünk?
Vajon miként reagálunk mi, magyarok, ha például egy versenyhelyzetben alulmaradunk? A kutatások szerint hasonló helyzetben az Egyesült Államokban az emberek azt kezdik el nézni, miben lehetett jobb a másik és hogy neki miben kell még fejlődnie ahhoz, hogy hasonlóan jó lehessen. Ezzel szemben a magyar kultúrára a győztes leértékelése jellemző: általában azzal érvelünk, hogy mi mindenben csalhatott és „kaphatott hátszelet” a másik azért, hogy ő győzzön, noha egyértelműen mi voltunk a jobbak. Világosan látszik itt is a negatív hozzáállás.

Mit tehetünk?
Figyeljük meg saját mindennapi beszédstílusunkban a negatív megfogalmazásokat, és ha már látjuk, kis odafigyeléssel változtassunk rajtuk. Így hamarosan a világot is optimistábban láthatjuk, nem az lesz az alapvető felállás, hogy a másik nem akar velünk kávét inni, nem akarja odaadni a tollát és egyébként is utál. Még egy jó hír: mindez a saját magunk életén kívül azokra is hatással van, akikkel kapcsolatba kerülünk. Hiszen szavainkkal mások felé is ezt a felfogást kommunikáljuk – ettől kezdve ő sem azon kezd gondolkodni, hogy tényleg, miért is zavarjuk épp most és miért is ne adja kölcsön a tollát. Sok sikert!•

Egy depressziós betegünk, ötgyermekes családapa, fiai serdülésekor rendszeresen arra a következtetésre jutott, hogy nem hallgatnak rá, ezért ő rossz apa, rosszul nevelte őket és minden eddigi erőfeszítése kudarcba fulladt. A pszichoterápia során annak ellenére, hogy hangulata javult és  ő maga aktívabbá vált, még a pozitív változásokat is negatív módon fogalmazta meg. Például úgy, hogy „nem igaz, hogy nem hallgat rám a fiam, csak próbálgatja a határait.” Kis csalódással a hangjában mondta ezeket, noha a helyzet az volt, hogy sokszor hallgatott rá a fia és nagyon is számított  neki az apja  véleménye.
Egy szintén depressziós nő a férjével való veszekedést követően úgy érezte, hogy eltávolodtak egymástól. Noha a pszichoterápiás folyamatban egyértelműen kiderült, hogy szoros érzelmi szálak kötik őket össze, csak negatív formában tudta ezt megfogalmazni, „egy veszekedés nem jelenti azt, hogy rosszban vagyunk”. Mindkét esetben külön figyelmet kellett szentelni annak, hogy pozitív érzelmi állapotukat pozitív módon fogalmazzák meg és ne a negatív állapot tagadásával.

Képmás 2010/11.

vissza
Kapcsolódó cikkek
Megosztás Twitteren
Megosztás facebookon
Megosztás iwiwen
Küldés ismerősnek
Nyomtatási kép
Betüméret növelése
Betüméret csökkentése
Tetszett:

Az utolsó hegycsúcs DVD

Lackfi János

Impresszum|Kapcsolat|Médiaajánlat
© Képmás (2013-09-02)