Papa, mama, gyerekek, nagyszülők, unokatestvérek - ez a család. De milyennek mutatja a családokat a média? Vajon a közvetített minták segítik-e az embereket abban, hogy örömük és boldogságuk forrása legyen ez az apró közösség? A Családbarát Médiáért-díjat kapott újságírók munkáikkal ezt segítik elő. 

Átadtuk a Képmás online kérdőív kitöltéséért járó ajándékcsomagot.
A nyertes: Csopják Tamás, aki nagy örömmel vitte haza a család minden tagjának meglepetést tartalmazó csomagot.

A legfrissebb hírek szerint hazánkban 1,6 millió hitelt nem törlesztenek az adósok, ami azt jelenti, hogy 90 napon túl semmilyen befizetés nem történt a hitelt nyújtó bank számára. Félő, hogy ez a szám a közeljövőben csak emelkedni fog. Ezek a hitelek a banknak veszteséget jelentenek addig, amíg a fedezetként felajánlott vagyontárgyat nem értékesítik. A rossz hitelek adósait tehát az a veszély fenyegeti, hogy előbb vagy utóbb valamit el fognak tőlük venni, ami lehet az otthonuk, az autójuk vagy bármi más. A helyzet drámai és a kérdés valóban sarkos: családjaink vagy a bankjaink, a kettő együtt nem megy.

Ha szeretnénk görbe tükörben látni a hetvenes évek felső tízezrének családmodelljét és a hagyományos szerepek átalakulását, mindezt vígjátéki szituációban, durván rajzolt, szatirikus karakterekkel megjelenítve – olyan sztárok alakításában, mint Catherine Deneuve vagy Gérard Depardieu – érdemes beülni François Ozon új filmjére, a Született feleségre.

Ha azt kérdezik, melyik a kedvenc tantárgyunk, eltart egy ideig, míg eldöntjük, hogy a magyar, a biológia vagy a történelem legyen-e a nyerő. A matematika ritkán kerül az első helyre, ami baj, mert strukturált gondolkodásunk a matematika tanulással alakul, de azt is mutatja, hogy a tanároknak nem sikerült megszerettetnie velünk.

A 60-as évek hangzatos „Make love, not war!” (Szeretkezz, ne háborúzz!) szlogenje még mindig a fülekben cseng és a többség számára nehéz összekapcsolni a ma tapasztalható erkölcsi hanyatlással. A szexuális forradalom győzött, és mint az ilyenkor lenni szokott, elkövetkezett a forradalmi terror időszaka. Ebben élünk ma. A polgári történetírás szerint ha nem lett volna Lenin és egy maroknyi elkötelezett harcostársa, akkor nemhogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, de az egész világtörténelem másképp alakult volna. És ami Lenin volt a kommunizmusnak, az Alfred Charles Kinsey a szexuális forradalomnak.

Ha a gender kifejezést halljuk, sokszor negatív jelentések jutnak eszünkbe. Magunk elé képzeljük a jövő nemzedéket, ahol a lányok fiúsak, a fiúk lányosak, nem találják a helyüket, pontosabban a nemüket. Ha azonban a genderelmélet eredeti jelentését nézzük, kiderül, hogy egészen másról volt szó.

A mai posztmodern gondolkodás élharcosai azt hirdetik, hogy a nemek alapjában társadalmi és kulturális konstrukciók. Tanult, elsajátított emberi szerep, nem több és nem más, mint „férfiként és nőként végzett tevékenység”, amit a patriarchális férfidominancia jegyében a bibliai hagyomány (meg a Korán) csak megerősít és konzervál. Miről is folyik a vita a hagyományos szerepeket az előbbi meghatározásnál többre értékelők és a zsidó–keresztény vallási hagyományt átértékelni szándékozók között?

Napsütéses, hétköznap délelőtt. A gyerekek egymás után szaladnak be a játszótérre, leparkolnak a kisbiciklik, előkerülnek a vödrök, lapátok. A padokon, a hinták mellett, a homokozó szélén a szülők ismerősként köszöntik egymást, megbeszélik a problémákat és kitárgyalják, mit főznek ebédre. Ha azt gondolnánk, hogy csak anyukák vesznek részt ezekben a beszélgetésekben, tévedünk. Bár néhány évtizede még szinte nevetséges volt a pelenkázó férfi, az apák egyre gyakrabban, ráadásul örömmel vállalnak aktív szerepet a gyerekgondozásban és a mindennapos feladatok ellátásában. Hogyan változnak az apaszerepek, egyáltalán, mit várnak el ezen a téren a férfiaktól a nők és mit szólnak ehhez maguk az apák?

Ha ma körültekintünk világunkban, szinte mindenki, rendőrtől a mozdonyvezetőig, orvostól a tanárig, pályakezdő fiataltól a nyugdíjasig érdekvédelemről, érdekérvényesítésről, szerzett jogokról beszél, kér, kunyerál, követel, a közös vekniből leszelt nagyobb szelet kenyérről ábrándozik. Könnyen lehet, hogy külön-külön mindegyiküknek igaza van; a baj csak az, hogy jár, de nem jut.