Szerelmes Felvidék – Az egykori országhatárnál élő vágaiakat mély érzés fűzi mindenhez, ami magyar

„Kihagyja a budapesti tűzijátékot miattunk?! Figyeljetek, itt egy fiatalember Magyarországról, adjatok neki halászlevet, lángost, kalácsot! Mit iszik? Vezet? Nem baj, üljön csak le ide közénk.” Ezzel a szívből jövő vendégszeretettel fogadnak augusztus 27-én a szlovákiai Vága községben, az egykori csehszlovák–magyar határ, ma már csak nyelvhatár előtti utolsó magyar településen. Amikor bepattantam reggel az autóba, még nem tudtam, hogy a Felvidéken belül hol kötök ki, de már bizonyos: jófelé hozott az utam. A Vág partján bográcsozhatok a helyiekkel.

"Hajrá, Vága!" felirat és helyi asszonyok Vága településen
Fotók: Dr. Szász Adrián

Először Farkas Róbert, Vága múltjának és jelenének legnagyobb krónikása vesz a szárnyai alá, aki – tekintve, hogy ezt a kis zenés, sütögetős összejövetelt a helyi futballpálya mögötti fák árnyékában tartják –, már újságolja is, hogy náluk járt a Fradi! Kérdezem, mikor, s ő mondja, hogy 1984-ben. A falunak kétezer lakosa van, akkor háromezren töltötték meg a stadiont, sem előtte, sem azóta nem voltak ennyien. Róbertnek a mai napig megvan a belépőjegye, mert őt az egyik legnagyobb szerelem a magyarsághoz, a másik a Ferencváros csapatához köti. Miheztartás végett most is zöld pólót visel.

„Vágán valamikor az összes ház kapuja zöld volt vagy piros, ma már kéket is látni, az vegyes családé. Ilyen jelentősége van itt a színeknek, a szimbólumoknak.”

Aki zöld pólóban van, az tuti, hogy magyar, ha mégis szlovák, megszólják érte. Nekem a magyar–olasz focimeccsre is megvan a jegyem, öt-hat órát kellett a számítógép előtt ülni érte, de visszük Pestre a piros-fehér-zöld zászlót, a piros részbe Felvidék van írva, a zöldbe Vága. (Itt közbevetem, milyen jó mostanában a magyar csapat, mire Róbert barátja, Csaba a lehető legtermészetesebb módon rávágja: nekik nem az számít, hogy jó, hanem az, hogy magyar.) A falunál húzódott valaha a magyar határ, kicsit be is nyúlunk a szlovákok közé. Voltak ebből fiatalon viták, ha átmentünk egy mulatságra a szomszéd szlovák községbe, öt percet adtak, hogy eltűnjünk, volt, hogy három kilométert futottam hazáig. Vágán akkor még 34 magyar és 3 szlovák gyerek kezdte az első osztályt, tavaly ez az arány a szlovákok javára billent.”

Róbert körbekalauzol a szépen rendben tartott faluban, megmutatja a magyar emlékhelyeket. Neki szívügye, napi szintű harcot vív azért, hogy mindenhol minden információ magyarul is ki legyen írva. A helyi kocsmát ma is Kurta Kocsmának hívják, és az imént egy helyi férfi azt újságolta, az ő édesapja arra volt a legbüszkébb életében, hogy 19 évesen a Hősök szobránál – ahol épp állunk – szavalhatta el a Nemzeti dalt. A falutáblát elhagyva, az egykori magyar határtól pár lépésre fakereszt jelzi, hogy mély lelki és érzelmi töltetű helyen járunk. Innen térek vissza a mulatságra, a vágai asszonyok közé.

Kép
Farkas Róbert, Vága
Helyi kalauzunk, Farkas Róbert – Fotó: Dr. Szász Adrián

Lóbab, libák, cigányzene

„Kár, hogy nem a júliusi családi napra jött, az még a régi pesti vidámparkot is fenékbe szúrná!” – jegyzi meg az egyikük. „Akárcsak a 100–150 fős lakodalmak, amik a háznál indultak, a kultúrházban vagy a kocsma nagy termében folytatódtak. A cigányzenére meg a magyar nótákra megbolondult a jónép. Előtte gyalog mentünk a hivatalba a polgári esküvőre, onnan a templomba az egyházira. Kint volt a falu népe, figyelték, ki miképp vonul. De a kocsmába is beültek ám, nézték a lakodalmasokat, sőt be is szálltak a táncba.”

„Nagy tálakban járt körbe a diós, mákos kalács, a túrós lepény. Éjfélkor meg irány vissza a lakodalmas házhoz, ott vacsora és reggelig mulatás.”

– ezt Forró Rozália meséli.

„Az én menyegzőm is ilyen volt” – teszi hozzá Adamkó Mária. „Sok keszkenős asszonyka figyelte a táncot, közben pletykáztak: ez ezzel jár, az azzal. Amikor gyerek voltam, anyám is járt a lagzikba »zsűrizni«, a zsebében hozta nekem meg az öcsémnek a kalácsot. Hétköznap meg, amikor nem volt lagzi, esténként tollfosztás volt. Gyerekkoromban olyan sok liba volt itt, a folyónál, hogy mindenkinek jutott vagy 10-20, tavasztól őszig neveltük őket. Kihajtottuk reggel a Vághoz, este mentünk értük. »Papaty, papaty, papaty«, kiabáltam nekik, s jöttek, de csak az enyémek. Ha a másik kiabált, akkor az ő libái. Megkerültük velük a falut, a gúnár ment elöl, a többi utána, maguktól tudták az utat. A fejük búbja pirosra vagy zöldre volt festve! A tollfosztást megelőzte, hogy anyámék megmellesztették őket, azaz leszedték a mellükről a tollat, ami aztán újra kinőtt. Abból lett a dunyha meg a paplan.”

Közben Zsigó Magda és Dudás Éva is csatlakozik a beszélgetéshez, miközben egy speciális helyi kalács tésztáját gyúrják, de erről majd később, most vissza a tollfosztáshoz, amiről egymás szavait kiegészítve, együtt mesélnek. „Esténként nem volt tévé, hát összehívták az utcabelieket egy hosszú asztal köré, fazékba tették a tollat, rá egy nehezéket. Leültek, szedték a markukba, lefosztották. Ami leesett, azt eltüzelték a sparheltben, melegítettek vele, a tollszárból pedig, amellyel valaha körmöltek – amilyen Lúdas Matyi kalapján is volt –, összekötöttek ötöt-hatot, sütéskor azzal kenték-zsírozták a tepsit. Egy hétig az egyik, aztán a másik háznál voltak este hattól tízig. A végén teát ittak, süteményt ettek meg lóbabot. Főzték, sózták, kipattintották a supájából, finomabb volt, mint a főtt gesztenye! Ha sokat főzött a gazdaasszony, csomagolt belőle bögrébe haza is. Vártuk anyánkat, hozott-e babot. A hetet áldomással zárták: pogácsa, kalács, esetleg kompót, de az már nagy flancnak számított!”

A tüzes masina és az elkapott kabátujj

A helyi hagyományok, történetek felidézésével repül az idő, közben elkészül a jó vágai halászlé, a férfiak elsőre nekem mernek belőle. Amikor szednék mellé a csomagolt szeletelt kenyérből, egyikük felkiált:

„Na, nem ám abból veszel! Neked megszegjük az igazi magyar cipót!”

S már emel is fel egy akkorát abból a nemzeti szalaggal átkötött fajtából, mint a felsőtestem. Amíg hűl a halászlé, ismét Mária mellé csapódom, s a hagyományok után a helyi romantikáról kérdezem. Erre nevetve idéz fel egy sztorit: „A községházán dolgoztam, amikor egy helyi asszonyka 100. születésnapját ünnepeltük. Kérdezi tőle a helyi riporter: mi lehetett a férjével az örök szerelmük titka? Azt mondja az asszony: »volt neki tüzes masinája!«. Azaz cséplőgépe. Hát, mi a nevetéstől könnyeztünk! Szerelem? Tüzes masina! Ami pedig az én romantikámat illeti: kereken 50 éve vagyok férjnél, s nálunk szerelemből történt minden. Megtetszettünk egymásnak, elhívott mulatságba táncolni, hazakísért, összejöttünk. Két-három évet jártunk, utána egybekerültünk. Az 50 évet kirándulással ünnepeljük kettesben a Tátrában.”

Ezen a ponton nem tudom nem megjegyezni, mennyire tetszik a felvidéki magyar beszéd hangzása, ez az ízes nyelvjárás. Mária szerényen válaszolja – s ezt az indokolatlan szégyenlősséget másokon is érzem: szerinte ők csúnyán beszélik a magyart, félig már „eltótosodtak”. A virsli nekik párki, a mustár meg horčica, de szerintem a jól csengő dialektus akkor is a helyi nők szexepilje. Erre a felvetésre egy ifjú hölgy, Simona már mondja is, hogy az ő tájszólásuknak is van mindenféle – födémesi, szerdahelyi és egyéb – alváltozata. A tekintetben megnyugtat, hogy nagy magyar lagzik falun ma is vannak – ő idén már a negyedikbe megy –, de azokat a száz százalékig magyar búcsúkat, amelyekbe korábban jártak a helyi fiatalok, már nagyítóval kell keresni. Azt is mondja, ma már az udvarlásban sincsenek meg a régi jó szokások, pedig „bárcsak a maiak is kedvet kapnának az ilyesmihez!” – zárja szavait.

Na, majd én kiderítem a régiek titkát, gondolom, s a 82 éves Róberthez fordulok, aki a halászlevet is készítette. Kissé elpirul, majd ugyanazzal a határozottsággal válaszol, amivel anno a feleségét is meghódíthatta. A következőket meséli róla: „Azelőtt még csak nem is köszöntem neki. Volt egy másik barátnőm, aki már férjhez akart menni, de én még nem akartam nősülni, így vele vége lett. Szomorúan ültem hát a vágai mulatságon, amikor megláttam őt, hogy veszi a kabátját, s indul haza. Megfogtam a kabátujját: »szia, hova mész?«. Azt mondja, haza, mondom, mehetek? Ő bólintott. Mentünk is, mögöttünk az anyjával, aki vigyázott a lányára. Onnantól együtt voltunk, három év után el is vettem. Előtte a szüleim fiatalnak tartották, 6 és fél év volt köztünk. Végül a szerelem győzött!”

Úgy, mint most a vágai kalács, amely a halászlé után desszertnek érkezik. A morvai kalács helyi változata ez: ugyanúgy köralakú, de nem túróval, hanem vaníliával és lekvárral sütik. Szívből.

„Látja az emblémánkat?” – mutat Mária a „Szeressük egymást, gyerekek!” feliratú pólójára. „Rajta egy kis szívecske, mert szívből csinálunk mindent, egy életfa és egy napocska, mert mindig virulunk.”

Kép
Vága lakosok
Zajlik a sütés-főzés, közben pörögnek a sztorik – Fotó: Dr. Szász Adrián

Ha megértés van, kibékülés is van

Ezt támasztja alá két újabb csinos helyi asszony is, akik mellé a hazaindulás előtt még lehuppanok csevegni a régi időkről. „A háború elején születtem, akkor ez éppen Magyarország volt” – kezdi Gréti. „Emlékszem, hogyan jöttek előre a németek, aztán az oroszok. Soha nem feledem, amíg élek, hogy a Vág folyó töltésénél egy ágyú volt felállítva, s mi húsvétkor a templom helyett a bunkerba mentünk, mert még a feltámadás napján is jöttek a repülők. Aztán apusomnak a kitelepítésekkor alá kellett volna írnia, hogy szlovák, hogy maradhassunk, de ő kijelentette: »magyarnak születtem, az is maradok!«. Mivel nem volt vagyonunk, amit elvehettek volna, végül békén hagytak, maradhattunk. De szlovák iskolába jártam, mert a magyar nem volt engedélyezve. Később szlovák férjem lett, nem is mondok semmi rosszat rájuk. 20 évig éltünk együtt, sajnos fiatalon meghalt. Ő sem panaszkodott, hogy magyarok közt van, együtt kártyáztak munkába menet a buszon, s noha inkább csak értette, mint beszélte a magyart, apussal jól kijöttek. A két lányunk persze már mindkét nyelvet beszéli.”

„Mindig szegényen és szerényen éltünk” – veszi át a szót Gréti sógornője, Irénke, aki 62 éve él házasságban Gréti testvérével, Dénessel. „Hogy mentünk-e a környéken romantikázni, például sétálni? Hát, persze! Kiskocsival, amiben a gyerek feküdt. A férjemet a süteménygyárban ismertem meg, ahol együtt dolgoztunk: ő felfedezett, s mindig jött utánam segíteni. 24 volt, én még csak 18, ezért várni akartam, de megkérte a kezem. Megígértem, hogy hozzámegyek, mert beleszerettem, és ő is belém. A 62 év még megmondani is sok, de sajnos már öt éve fekvőbeteg. Jóban, rosszban…”

A hölgyektől mint illetékesektől végül arról érdeklődöm, mi tarthatja ennyi évtizeden át életben a szerelmet, a házasságot, s mi jelenti a boldogságot nekik. „Minden azon múlik, hogyan tudnak egymásnak megbocsátani” – véli Gréti.

„Mindenkinek mások a szokásai, minden családban van összeveszés, de ha megértés is, akkor kibékülés is.”

„Ma az emberek egyet gondolnak, s elválnak. Miből gondolják, hogy egy másik majd jobb lesz? A boldogság pedig az, ha a gyerekek, unokák jól vannak, egészségesek, jól tanulnak.” Irénke bólogat, és így összegez: „Mi, ha összevesztünk is, eszembe nem jutott volna elválni tőle! A közös célok, a házépítés, a család is összetartottak, de a boldogságot az jelentette, hogy szerettünk egymás közelében lenni. Amikor összekaptunk, iparkodtunk kibékülni.”

Erre a végszóra megérkezik Gréti lánya, Ali is, akinek a fiát egyébként a régi királyunk után Károly Róbertnek hívják. „Hogy ti milyen manuszt csíptetek föl!” – viccelődik édesanyjával, pont azzal az ízes beszéddel, amelyet korábban már annyit dicsértem. „Gondolkoztam is, hogy nem láttam még itt ezt a fiatalembert” – nevet. „Ő az, aki Budapestről jött, a tűzijáték helyett miközénk” – mondja az ekkor újra hozzám lépő Rozália, akivel a rendezvény elején beszélgettünk. Kis zacskóval a kezében érkezik, csomagolt nekem kalácsot a hazaútra. Megnyugtatom, hogy én köztük is otthon éreztem magam.

Vágáról ezt is érdemes tudni
A Mátyusföldön fekvő Vágát már 1259-ben említi – Waga néven – egy magyar királyi adománylevél.
Az első világháborúban 77 helyi lakos halt hősi halált. A községet Trianon után 1939 márciusában csatolták vissza Magyarországhoz, majd 1945-ben újra Csehszlovákia, később Szlovákia része lett.
A helyi katolikus templom mennyezeti freskóján a budapesti Parlament is látható.
Vágán különös hagyománya van a karácsonyi ostyasütésnek. A vágai ostyát Szlovákia-szerte fogyasztják a családok a karácsonyi asztaloknál.
A község büszkesége az Omega Revival együttes is. Kóbor János személyesen adta áldását arra, hogy Omega-dalokat játszanak, miután elcsodálkozott azon, hogy az énekesük megszólalásig hasonlít rá.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti