Mitől lesz aranyérmes egy magyar bútorasztalos? – Egy jó mesterember ma is kincset ér

Hiszel abban, hogy a fának lelke van?

Igen. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy ha az ember jól bánik a fával, azt a fa meghálálja. Ha egy fát kivágnak, de nem megfelelő körülmények között tárolják, vagy rosszul szárítják, széjjelreped, vagyis érezteti, hogy nem bántak jól vele. De ha a kezdetektől alázattal, gondoskodással és szakszerűen fordulunk hozzá, akkor bármit, de tényleg szinte bármit alkothatunk belőle, és az alkotásunk időtálló marad.

Mikor kezdtél el érdeklődni a famegmunkálás iránt, és mi az, ami lenyűgöz benne?

Hat-hétéves korom óta érdekel ez a világ. Amikor hazajöttem a suliból, mindig nekiálltam valamit alkotni. Kaptam reszelőt, kalapácsot, csiszolópapírt, és volt egy kis asztalom is.

Eleinte csak anyukámnak és az ismerőseimnek készítettem ékszeres dobozt, telefontartót, karkötőket, az általános iskola elvégzését követően pedig már teljesen egyértelmű volt, hogy a faiparban szeretnék dolgozni.

Olyannyira vágytam rá, hogy csak egyetlen iskolát, a Veszprémi Táncsics Mihály Szakiskolát jelöltem meg, ahová fel is vettek. Idővel egyre gyakorlottabb lettem, folyamatosan fejlesztgettem az eszközeimet, végül már a konyhánkat is én terveztem, készítettem. S hogy mi az, ami lenyűgöz ebben a hivatásban? Maga a fa mint alapanyag. Szeretem beszívni az illatát, hosszan gyönyörködöm az erezetében. Minden fafajta kedves a szívemnek, de a tölgyet, a kőrist, a diófát mindennél jobban kedvelem. A családomban mindenki kétkezi munkát végez: édesapám autószerelő, nagypapám fémesztergályos mesterként dolgozott, a nagyobbik öcsém cukrász, a kisebbik pedig már elvégezte az asztalos iskolát.

Négy éve Kazanyban a szakmák világbajnokságán (WorldSkills) aranyérmet szereztél, emelve ezzel hazánk nívóját és hírnevét. Mi történt, történik veled azóta?

Nagy álmom, hogy létrehozzam a saját vállalkozásomat. Nagyon szeretem Magyarországot, itthon szeretnék boldogulni, és úgy gondolom, ha valaki jó a szakmájában, az megtalálja a számításait. A verseny után annál a cégnél maradtam, ahol a szakmát tanultam, közben folyamatosan fejlesztem az itthoni műhelyemet, szélesítem a vevőkört, hogy mire megnyílik a vállalkozásom, már minden feltétel adott legyen.

Kép

Fotó: WorldSkills

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a WorldSkills olyan, mint az olimpia, hiszen az ember hosszú hónapokig készül rá, edz, tökéletesíti a technikáját.

Ez pontosan így van. Még a világverseny előtt, 2016-ban megnyertem a Szakma Sztárja versenyt is, aminek az volt az egyik jutalma, hogy kiutazhattam Svédországba megnézni a göteborgi EuroSkills-t. Aztán 2019-ben összesen 24 magyar versenyző érkezett a Worldskills-re 22 különböző szakmából, szellemi és fizikai foglalkozásúak vegyesen.

A világversenyre közel egy éven át heti öt napban, napi 8–12 órában készültünk a BKSZC Kaesz Gyula Faipari Technikum és Szakképző Iskolában.

Három hónappal a verseny előtt derült ki, hogy mi lesz a feladat. A részt vevő országok tervei közül szavazással választották ki azt az ír tervezésű bárszekrényt, amelyen harminc százalékot módosítottak. A felkészülésemben Fekete Zoltán szakértő, asztalosmester segített – három terméket gyakoroltunk be, és mi is mindig változtattunk rajta, hogy élesben semmi ne érjen váratlanul.

Négy nap alatt raktad össze a bútort, összesen 21,5 órád volt rá. Le a kalappal! Az mennyire fontos számodra, hogy egyedi alkotások kerüljenek ki a kezeid közül?

A fürdőszobabútortól kezdve a konyhabútoron, a faburkolaton át a lépcsőkig mindenben arra törekszem, hogy minőségi, praktikus és különleges munka kerüljön ki a kezeim közül. Sosem készítek két ugyanolyan darabot, pont ez a csodálatos az egészben, ezt élvezem a legjobban! Nagyon örülök, hogy a világban egyre nagyobb az érdeklődés az egyediség és a kézműves termékek iránt, legyen szó öltözködésről, lakberendezésről vagy ékszerekről.

Melyik munkád volt eddig a legemlékezetesebb?

Tanulókoromban készítettem egy bükkfa furnéros konyhabútorral egybeépített mosókonyhát, amit a mai eszemmel is nagy kihívásnak gondolok.

Nagyon sokat dolgoztam minden egyes részletén. Ugyanilyen emlékezetes számomra az a gyaluformájú rövidital-kínáló szett, amellyel a szakoktatóimat leptem meg végzősként.

Kép

Fotó: Simon Krisztián

A magam nevében is beszélek, amikor azt mondom, hogy a felsőoktatási intézmények ontják magukból a diplomásokat, de pont ezek a diplomások aztán lefagynak, ha valamit barkácsolni kell otthon – rögtön szakemberért kiáltunk. Úgy érzem, te nem is bántad meg, hogy nem mentél egyetemre...

A tanáraim fogták is a fejüket, amikor megtudták! Csakhogy én egyáltalán nem tudtam volna elképzelni magam, amint egy irodában ülök naphosszat a laptop előtt. Ezt ma is elképzelhetetlennek tartom. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a szakképzési centrumok sokat tesznek azért – digitális eszközöket érintő beruházásokkal is –, hogy minél többen kedvet kapjanak a szakmák elsajátításához. És igenis kellenek a kreatív, elhivatott, egyediségre törekvő szakemberek hazánkban! A WorldSkills megnyerése óta minden évben zsűritagként veszek részt az előválogatókon, és egyre ügyesebb fiatalokat látok, ami az utánpótlás szempontjából nagyon megnyugtató.

Napjaid legnagyobb részét a gyalupad mellett töltöd. Nem érzed néha magányosnak magad?

Ellenkezőleg: nyugalmat ad, hogy hallom a gép monoton zaját, és közben kavarognak a fejemben az ötletek. A munka számomra énidő is.