Arasznyi „párducok”: így tarts otthon leopárdgekkót!

Ha valaki hüllőt szeretne otthon tartani, és megkérdi, melyiket tudnám jó szívvel ajánlani neki, habozás nélkül a leopárdgekkót javaslom. Jómagam immár jó negyed évszázada vagyok csodálója ennek a mutatós, szelíd, könnyen tartható gyíknak.

Nem sokkal korábban érkeztek az első példányok az országba: a TIT stúdióban terrarisztikai kiállításon úgy csodáltuk őket, mint igazi kuriózumot. Ez a közép-ázsiai gekkófaj elég nagy ahhoz, hogy látványos legyen, viszont nem annyira, hogy ne lehetne számára kényelmes terráriumot berendezni egy átlagos szobában is. Bár éjszaka aktív, nem ragaszkodik a teljes elrejtőzéshez napközben sem, gyakran kifekszik sütkérezni a melegítőlámpa alá. Könnyen megszelídül, a táplálékot kézből is elfogadja, és akár kézbe is lehet venni – sőt, érdemes is, mert bőrének tapintása igen érdekes: mintha finom gumit fogna az ember.

Két gekkó egy csárdában

Persze a kézbe vételnél vigyázni kell, mert a leopárdgekkónak, mint általában a gekkóknak, könnyen letörik a farka, ha rosszul fogják meg. Kinő ugyan, de sohasem lesz olyan szép, mint az eredeti volt: kurta, vaskos, tompa végű lesz. A leopárdgekkókat egyes rendszerezők nem is a gekkók közé, hanem önálló családba sorolják, hiszen több tulajdonságuk is megkülönbözteti őket a valódi gekkóktól: szemhéjuk van, amellyel pislogni tudnak és lábaikról hiányoznak a tapadólemezek, így csak a karmaikkal kapaszkodhatnak, éppúgy, mint más, „közönséges” gyíkok.

Családi életük is eltér némileg a gekkóknál megszokottól, mert míg azok többnyire párosával élnek, és a nőstények is védik a területüket, addig a nőstény leopárdgekkók jól viselik egymás közelségét, így a hím kisebb háremet birtokolhat. A hímekre viszont érvényes, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában: összezárva addig zargatják, csépelik egymást, míg az egyik lesoványodva, legyengülve, összeharapdálva végleg fel nem adja a harcot.

Mesterséges holdfény

Aki későn jár haza, vagy nem tud éjjel aludni, annak különösen kellemes lakótársa lehet ez a gyík, hiszen este, lámpaoltás után kezd megélénkülni. Első leopárdgekkó-csapatomnak egy méter hosszú, 40 cm széles és 50 cm magas terráriumot rendeztem be, akkor még természetes kövekkel – később tértem csak át a hungarocelből kifaragott, cementkéreggel borított műsziklák készítésére. Az éjszakai állatokat a terrárium fölé helyezett kék színű izzóval csaptam be: ennek halvány, sejtelmes fénye nem zavarja őket, s a mesterséges holdfényben szabadon gyönyörködhettem állataim mozgásában, megfigyelve portyázásukat, vadászatukat, bonyolult rangsorvitákkal tarkított társadalmi életüket, sőt, udvarlási szertartásukat is.

Kép: Flickr /Steve Rainwater

 

A leopárdgekkó nemcsak sárga alapon fekete pöttyös színezetében hasonlít a névadó nagymacskához: mozgása is miniatűr párducra emlékeztet, amint óvatos, lopakodó léptekkel, farka végét izgalmában ide-oda tekergetve becserkészi, majd villámgyorsan lerohanja zsákmányát.

Csíkos babaruha

A „holdfényes” randevúnak aztán meg is lett az eredménye. A leopárdgekkó-nőstények egyszerre két, viszonylag nagyméretű, hosszúkás tojást raknak le az enyhén nedves talajba. A fiókák kikeléséhez kb. két hónap szükséges, de ez a keltetés hőmérsékletétől függ, mint ahogy az utódok neme is. A kisujjnyi újszülötteken még nyoma sincs a későbbi leopárdmintának, de gyönyörűek: fekete-sárga-fehér keresztcsíkosak. Ha a terráriumban kelnek ki, a felnőttek nem bántják őket, de ahhoz, hogy biztonsággal felnevelkedjenek, szükséges az elkülönítés.

Átszíneződésük érdekes módon nem az idő, hanem a méret függvénye: tágasabb helyen, bőséges takarmányon tartva gyorsabban nőnek, és hamarabb cserélik le gyerekruhájukat felnőtt öltözetre. Ha megfelelően tartják, ez az arasznyi, zömök gyíkocska hosszú életű kedvenc: most húszéves, egyetemista lányom még meg sem született, amikor a legöregebb gekkómnak már kikeltek az első tojásai. Ma már alig lát, mindkét szeme hályogos, de az étvágya még mindig a régi…

– A leopárdgekkó elsősorban rovartáplálékot fogyaszt, ami megvásárolható a szaküzletekben, de nyáron gyűjthető a szabadban is, nem védett, de vegyszermentes területről.
– Mint sok más sivatagi hüllő, a leopárdgekkó is szívesebben nyalogatja a nedvességet harmatcseppek formájában a kövekről vagy a terrárium üvegéről, mint a vizestálból.
– A gekkók vedléskor elfogyasztják a régi hámrétegüket. Ahhoz, hogy a vékonyka lábujjakról is leváljon az elhalt szaruréteg, fontos a talaj megfelelő nedvessége.
– A szaporítás sikeréhez hozzájárulhat a téli nyugalmi időszak. Ehhez elég a terráriumot néhány hétre világítás nélkül fűtetlen szobába állítani, és az állatok etetését szüneteltetni.

Domesztikált hüllő
Az egykor kuriózumnak számító leopárdgekkó az elmúlt évtizedek során az egyik legelterjedtebb terráriumlakóvá, domesztikált állattá vált. Miután könnyen szaporítható mesterséges körülmények között, idővel megjelentek azok a nemesített tenyészváltozatai, amelyekkel a vadonban nem találkozhatunk. A természetestől eltérő külső, azon kívül, hogy sokszor igen mutatós, egyben a legjobb igazolása annak, hogy az eladásra kínált állatot nem a szabadban fogták be, vagyis a vásárló lelkiismerete tiszta marad, hiszen nem támogatta pénzével az élővilág károsítását.

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti