Hétköznapi (szó)csatáink egy különleges színházi esten – Háború és béke a nappalinkban

„Mit nem lehet ezen érteni, hiszen háromszor is elmondtam!” – vetjük sokszor dühösen oda a párunknak, amikor már teljesen elveszettnek érezzük magunkat. Hányszor előfordul a hétköznapokban, hogy akarva-akaratlan félreértjük egymást, nem arra válaszolunk, amit a másik mondott, hanem arra, amit felfogunk belőle. Előfordul, hogy meg se halljuk a másikat, vagy nem a megfelelő pillanatban tesszük szóvá azt, ami a lelkünket nyomja. Torkig vagyunk a pimaszul feleselő kamaszunkkal, miközben az anyósunkkal egy másik „csatát” vívunk egy másik színtéren. Mindennapos jelenetek, szerepek jönnek-mennek, egyikből lépünk a másikba. 

A beszédes Háború és béke a nappalinkban címet kapott est arra vállalkozik, hogy ezeket a mindannyiunk számára ismerős játszmákat helyezze új megvilágításba, többféle megközelítésben. Felvezetésként Tolner Péter Romboló és építő párbeszédek, avagy a HÁLA vitamin hatása a kapcsolatainkra címmel tartott előadást – a Tollár Mónika rendezte színpadi produkció és Pál Feri arra tökéletesen rímelő előadásának visszafogott előjátékaként.

Mindenkinek megvan a maga „Dezsője”, és lehúzott pár hetet „Taksonyban”

Bevallom, nem először láttam a Janikovszky Éva: A lemez két oldala című művéből átdolgozott képzeletszínházi darabot. Könnyen elképzelhető, hogy nem is utoljára, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy a következő alkalommal is hasonlóan őszintén, ugyanilyen intenzitással leszek képes nevetni rajta. Még akkor is, ha több jelenetben újra és újra magamra ismerek: például a kínosan rendmániás feleség vagy a kamaszával perlekedő anyuka szerepében. 

A különleges produkció tükröt tart elénk, amit a szavak csiszoltak; általa mindennapos játszmáinkra láthatunk és ismerhetünk rá. 

A lemezek különböző, ezúttal női oldalait az április 13-ai előadáson Szamosi Zsófia és Szandtner Anna színész- és nem mellesleg testvérpár „játszotta le” a közönségnek. Az általuk megformált karakterek egészen hétköznapi témákról, például gyereknevelésről, háztartásról, vendégeskedésről beszélnek, csupa olyan dologról, amelyhez mindannyian azonnal kapcsolódni tudunk. 
„Anyuka, drága, én nem tudom, hányszor mondjam még, hogy végre megértse, az én szekrényemben ne tessék turkálni…” – csattannak fel a képzeletbeli anyóshoz címzett szavak a színpadon. Majd egy másik jelenetben ugyanaz a színésznő mártír feleséget játszva fakad ki a barátnőjének. Szerepek, helyzetek váltakoznak, pont, mint a való életben. Ahol általában mi, nők is többféle szerepben próbálunk lavírozni egyszerre: vagyunk egyszerre anya, gyerek, barátnő, feleség, anyós – kinek mi jutott osztályrészül. 
Újra és újra bizonyosságot nyer, hogy Janikovszky Éva szövege valóságos kincsesbánya. Annak ellenére, hogy A lemez két oldala című műve a hetvenes években íródott, fanyar humorát, a görbe tükröt, amit szavain keresztül elénk tart, egy ponton sem kezdte ki az idő vasfoga. Mert nem az a lényeg, hogy a férj épp egy televízió vagy – ahogy manapság valószínűbb – egy okostelefon képernyőjébe feledkezve hárítja felesége ventilálását. 

Kép

Szamosi Zsófia és Szandtner Anna a Háború és béke a nappalinkban című darabban

A Dezsők és Lajosok ma is ugyanolyan értetlenséggel fogadják, ahogy életük párja épp a focimeccs közben lázad fel és kezd bele – Pál Feri találó kifejezésével élve a „nyomatásba”, hogy az idei nyarat is férje szüleinél kellene töltenie Taksonyban. Ahogyan egy mai anyóstól is minden bizonnyal ugyanannyira „távol áll, hogy beleszóljon” bármibe, ám ezt mégis megteszi. Az édesanyjukkal pimaszkodó Lacikákról nem is beszélve, akik szintén köztünk vannak. A legnagyobb varázslat, ami megtörténik velünk a nézőtéren, abban rejlik, hogy a hasonlóság, a szembesülés mégsem kínos, sőt inkább sírva nevetős. 

Az a páratlan pillanat adja meg a feloldást, amikor a nézőtér szinte már egy emberként gurul a nevetéstől. Ráeszmélhetünk: ezek bizony kivétel nélkül mi vagyunk, ilyenek vagyunk. 

Így értsük jobban egymást! 

Az est második felében Pál Feri lépett színpadra, arra vállalkozva, hogy a mentálhigiéné oldaláról világítsa meg azokat a típusos kapcsolati nehézségeket, amelyeket a színdarab is láttatni próbált. Már-már humoristákat megszégyenítő előadása bevezetőjében arról beszélt, hogy mi, emberek általában mindig kommunikálunk érzelmeket is. Sőt a mondanivalónkba egy mélyebb szinten kapcsolati üzeneteket is kódolunk. Azt, hogy ennek milyen három fajtája ismeretes, egy igazán személetes, hétköznapi példán keresztül vezette le, a rekeszizmainkat újabb komoly igénybevételnek kitéve. 

Kép

Pál Feri atya a darab után tartott előadást

Ahogy fogalmazott, esti beszélgetéseink nagyon kiszámítható forgatókönyv szerint zajlanak, a férj egy képernyőt bámul, például focimeccset néz. A nő viszont beszélgetne, és nagyon rosszul éli meg, hogy a férje látszólag rá se hederít: úgynevezett „el” (a kapcsolattól elforduló) üzenetek sorát közvetíti. „Már megint nem figyelsz rám! Minden este a tévét bámulod!” – veti a szemére, majd a fejére olvassa, hogy férje soha nem veszi őt komolyan, illetve, hogy vele soha nem lehet beszélni. Ebben a feszült helyzetben a férfi stressz-szintje emelkedik, és pillanatok alatt „harcra kész” állapotba kerül. Ezek után el lehet képzelni, hogy a válasza olyan kapcsolati üzenetet fog hordozni, amely finoman szólva nem hat építően. 

Pál Feri viszont megoldást is kínál: szerinte egymás hibáztatása helyett érdemes lenne azon elgondolkodni, mit tehetnénk másképp. Az a meglátása, hogy a férfiaknak érdemes lenne megbecsülni a nők erőfeszítéseit, amiket ilyenkor nemcsak magukért, hanem a kapcsolatért is tesznek. A nőknek pedig szerinte azt kellene átgondolniuk, hogy ha folyton „ellene” (a kapcsolat ellen dolgozó) üzeneteket küldve kommunikálnak, annak következtében pont az a kapcsolat mehet tönkre, amelynek a fennmaradásán, építésén fáradoznának. 

Pál Feri szerint meg kellene próbálnunk az „el” és az „ellene” üzeneteket kiiktatni, amennyire lehetséges, és úgy kommunikálni egymással, hogy kerüljük a veszekedést, a stresszhelyzetet. 

Még ha ez nem sikerülhet is minden esetben, akkor se csüggedjünk, a jó hír az, hogy az agytörzsi memóriánkba begyakorolt jó szokások kiélezett helyzetben is előhívhatók. Ezért is érdemes minél többet gyakorolnunk a „felé” – a kapcsolat fennmaradása érdekében tett – pozitív üzeneteket: azt, hogy miként teremthetünk békét is a szavaink erejével.

Az előadás újra színpadra kerül majd 2024. november 9-én a Marczin, ám akkor férfi színészekkel és ismét Pál Ferivel.