Kalandvágyból jött Budapestre – életre szólóan elköteleződött: Aaron C. Stevens

Ámulatba ejtette Budapest szépsége, szereti az Eszterházy- és a dobostortát, megfogta a magyar emberek közvetlensége – az Amerikai Egyesült Államokban született Aaron C. Stevens eredetileg csupán rövid időre érkezett hozzánk, mégis harminc éve él Magyarországon. Megkérdeztük, milyennek lát minket, magyarokat az angoltanárból lett lelkipásztor, és azt is megtudtuk, mit jelent számára az előítélet nélküli szeretet.

Aaron C. Stevens
Aaron C. Stevens

– Áron vagy ɛərən (Éron)? Hogy szólítanak?
– A családom az utóbbit használja, de olyan környezetben, ahol magyarul beszélnek, kicsit természetesebben hangzik az első.

– Honnan származol?
– Dél-Karolinából jövök, egy kisebb városban nőttem fel, presbiteriánus (teológiájában református, csupán felépítésében, egyes szokásaiban eltérő) gyülekezetben. Angol szakot végeztem a városunk egyetemén, ha Amerikában maradok, valószínűleg gimnáziumi angoltanár lennék...

– De neked izgalmasabb álmaid voltak.
– Az angolt mint idegen nyelvet akartam tanítani külföldieknek, akár külföldön. Elbűvölt, milyen sokszínű az emberiség, vágytam arra, hogy különböző nyelvű és kultúrájú emberekkel találkozzam. Ezért is jelentkeztem 1991 nyarán egy európai ifjúsági missziós útra. Két hetet töltöttünk Magyarországon, a negyven év után, lepusztult állapotban visszakapott balatonszárszói református konferenciatelep rendbehozatalában segítettünk. Úgy döntöttem, ha elvégzem az egyetemet, visszajövök ide egy évre angolt tanítani.

– Mi vonzott vissza?
– A kalandvágy. Nagyon megtetszett az ország, érdekes volt a magyar nyelv és a kultúra. És ki ne vágyna vissza, ha a Balaton az első benyomása róla? De volt egy kis szerepe a romantikának is a történetben: ‘93 decemberében érkeztem vissza, ‘94 januárjában már ki is kosarazott a hölgy, de rájöttem, hogy ez nem is zavar annyira, akkor pedig egyáltalán nem baj. Tetszett a nagyváros forgataga, gyönyörű építészete.

Akkor használtam először tömegközlekedést, eleinte nagyon féltem, hogy el fogok tévedni, hisz még magyarul sem tudtam.

– Hogy tanultad meg a nyelvet?
– Először Erzsike nénivel, a szállásadómmal beszélgetve. A nyolcvanéves református özvegyasszony a világért sem engedett volna be a konyhájába. Mire hazaértem a tanításból, elkészült a paprikás csirke, leült ő is az asztalhoz, és megkérdezte, hogy telt a napom. A piros-kék szótár a kezünk ügyében volt, minden szót egyenként kikerestem. Napról napra kicsit hosszabbak lettek a beszélgetések. Később magánórára és nyelviskolába is jártam.

Kép
Aaron C. Stevens
Aaron C. Stevens

– A hónapokból évtizedek lettek, azóta is Magyarországon élsz, bár már nem tanítasz. Mi történt?
– Előbb egy évvel hosszabbítottam, azután úgy döntöttem, tartósan itt maradok. Megismerkedtem Edittel, összeházasodtunk, megszületett Ábel, majd Dani. 2000-ig tanítottam nyelviskolákban, a Károli Egyetemen és a Pázmányon. A feleségemmel egy angol nyelvű bibliatanulmányozó csoportban találkoztunk, amelyet az anyanyelvem miatt egy idő után én vezettem. Rájöttem, hogy erre a heti 90 percre lelkesebben készülök, mint azokra az órákra, amikért fizetést kapok. Többet akartam foglalkozni ezzel, de nem akartam magyarul tanulni a héber és a görög nyelvet, így a teológiai tanulmányaim idejére Amerikába költöztünk. Visszatérésünk után két évig magyar környezetben szolgáltam, majd amikor hazájába visszatért a Skót és a Magyarországi Református Egyház közös gyülekezetének skót lelkipásztora, jelentkeztem a helyére. 2006 novembere óta vagyok a budapesti Skót Misszió lelkésze.

Skót Misszió Budapesten
A kálvini gyökerű protestáns Skót Egyház első misszionáriusai 1841-ben érkeztek Pest-Budára azzal a hármas céllal, hogy segítsék a magyarországi protestáns ébredési mozgalmat, hogy pásztorolják a reformkorban rohamosan fejlődő városban dolgozó – többek között a Lánchidat is építő – angolszász szakembereket, valamint hogy a zsidó vallású magyaroknak hirdessék Jézus evangéliumát. A gyülekezet leányiskolájában szolgáló Jane Haining misszionárius a második világháborúban életét adta a zsidó lakosság megmentéséért. Manapság a Skót Misszió nemzetközi közösség, amely azóta is elkötelezetten segíti a menekülteket, angol nyelvű alkalmait pedig  tizenöt különböző nemzetiség látogatja.

– Milyennek ismerted meg a magyarokat?
– Közvetlen, barátságos, családcentrikus embereknek. Az íróasztal, az ablak másik oldalán ülő szigorú tekintetű ügyintéző is áthívja egy kávéra a szomszédját. Tapasztaltuk ezt mindenfelé: a társasházban, ahol lakunk, és a gyerekeink osztálytársainak szüleivel is.

Amerikában teljesen megszokott, hogy az egyetem után több ezer kilométerre költözzön valaki a családjától, míg Budapesten sok családot láttam, akik több nemzedék óta ugyanabban a kerületben laknak, elérhető közelségben, hogy tudjanak segíteni egymásnak.

– Mennyit tudnak az amerikaiak Magyarországról?
– Nem eleget. Azt igen, hogy volt kommunista ország, de Trianonról például akkor hallottam először, amikor a szárszói táborban erdélyiekkel találkoztam. Ha Magyarország bekerül egy amerikai híradóba, vagy fordítva, nem a teljes képet mutatják be, mintha az újságírók sem teljesen értenék, miről beszélnek.

Kép
Aaron C. Stevens
Aaron C. Stevens

– Hogyan élnek együtt a különböző hagyományok a családodban?
– Sokan kérdezik, nehéz-e a nemzetközi házasság. Persze, vannak különbségek, de nem az a legnagyobb, hogy más országból, hanem hogy más-más családból jöttünk. Amerikai vagy magyar párok között is épp elég nehézséget jelenthet az eltérő családi háttér. Mivel itt élünk, több a magyar szokásunk, de igyekszünk az amerikaiakat is megtartani. A karácsonyi ajándékot szenteste adjuk át, de december 25-én is ünneplünk. A fiúk mindig tanultak locsolóverset, de amerikai módra easter basketot, húsvéti kosarat is készítettünk nekik. Novemberben a hálaadási vacsorát is meg szoktuk tartani. Én mindig csak angolul beszélek velük, Edit pedig csak magyarul. Ez így volt akkor is, amikor az Államokban laktunk. Ha palacsintát akartak, nem kérhettek tőle pancake-et.

– És milyen egy nemzetközi gyülekezetet vezetni?
– Azért jó a Skót Misszióban, mert itt senki sem számít idegennek. Különböző országokból és hagyományokból jönnek hozzánk – itt dolgozó külföldiek, vegyes családok, menekültek –, mert a mi angol nyelvű istentiszteletünket értik. Mindenki hozza saját értékeit, gondolatait, kérdéseit, ki tudjuk egészíteni egymást. Persze a magyar gyökereink is erősek, magyar gyülekezeti tagjaink is vannak. Ez fontos, nem szeretnénk csak külföldiekből álló buborék lenni. Gyülekezetünkben elég gyakori a változás, rugalmas a közösség. Sok tagunk csak néhány évre költözik Budapestre a munkája miatt; mire ránk talál, elköteleződik és elkezd szolgálni, hamarosan már megy is haza. Ez viszont azzal is jár, hogy nem kötnek minket évtizedes, évszázados megszokások, egyáltalán nem nehéz változást bevezetni. Azt is szeretem, hogy nagyon sok érdekes élettörténettel találkozom. Jellemző lelkigondozói kihívás a távoli családi krízis: például hogy valaki innen izgulja végig az Amerikában, Skóciában vagy épp Etiópiában maradt nagymama betegségét.

Próbálunk egymás családja lenni ilyen helyzetekben.

– Mit őriz a zsidómentő Jane Haining szellemiségéből ez a közösség?
– Az ő történetében is nagyon sok érdekes és értékes dolog van: az, hogy idejött szolgálni, hogy az internátus vezetőjeként egyaránt pótanyja volt zsidó és keresztyén lányoknak, hogy a háború idején sem hagyta őket magukra. Volt lehetőségem beszélni túlélőkkel. Szigorú, de kedves, szeretetteljes emberként emlékeznek rá. Előítélet nélküli szeretete ma is példa számunkra. Nyaranta napközis bibliatábort szoktunk tartani magyar és külföldi gyerekeknek, köztük menekülteknek is. Egy tizenhárom éves afganisztáni muszlim lány, aki valamennyit tudott magyarul, betűzgette Jane Haining emléktábláját a falon. „Zsidó volt vagy keresztyén?” – kérdezte. „Keresztyén, aki úgy érezte, Isten szereti a zsidó lányokat is” – válaszoltam. Ő bólintott, és éreztem, hogy érti, miről beszélek. Nekem ez egy kegyelmi pillanat volt. Megértette, mit próbálok mondani Isten szeretetéről. Jane Haining példakép lett számára is.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti