„Hatalmas a vágy a szelídebb mesék iránt” – véli a legendás meseíró és illusztrátor, Marék Veronika

Amikor az interjút egyeztettük, éppen önnél jártak az unokái. Inspirálódik belőlük?

Nem nagyon, mert ketten már felnőttek, a kicsi ötéves lesz.

Azoknak a gyerekeknek a gondolat- és érzelemvilágából merít ihletet, akikkel óvodákban, iskolákban, közönségtalálkozón került kapcsolatba? 
Nem, egyrészt már nem járok író-olvasó találkozókra, másrészt azt hiszem, a saját gyermekkoromból táplálkozom. 

Az ön gyermekkora mennyiben állítható párhuzamba a mai viszonyokkal? 

Sokban nem hasonlít, ma egészen másképp élnek a gyerekek, és másképpen is nevelik őket a szüleik. 

Mi foglalkoztatja ma a gyerekeket?

Hú, de jó kérdés… Pontosan nem is tudom, kicsit kiestem a fősodorból az utóbbi időben a férjem betegsége és elvesztése miatt. 

Pedig érdekes volna tudni, hogyan gondolkodnak például azok a gyerekek, akiknek nem szabad tévét nézniük, telefonnal játszaniuk. 

Az unokám Waldorf-óvodába jár, ahol hatéves korukig még a rajzfilmnézés sem engedélyezett számukra. Ettől én elképedek. 

Így például A kockásfülű nyúl kalandjait sem tudják magukba építeni.
Pedig a történet nagyjából éppen hatéves korig érdekes, és megfelelne a ma követelményeinek is, mivel már modern környezetben játszódik. A nyuszi elbűvölő figura, a Kockásfülű meg különösen. 

A Kockásfülű történetei óta nagyon megváltozott a világ. A kommunikáció felgyorsult és digitalizálódott, folyton új és új impulzusok érik a gyerekeket – a világ az ő kis kezükben is ott van. 

Sok gyerek úgy nő fel, hogy nyomkodja a telefont, a világ beszűkül abba a kis dobozba. Nem érzékelik a többi részt. Számomra gyerekszempontból a legérdekeseb ebben a kapcsolattartás: a gyerekekre már nincs úgy rájuk bízva, mi történik velük, rögtön hívják őket a szülők, vagy fordítva.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Ez jó vagy rossz?

Tulajdonképpen nem jó. Őrület az is, hogy a telefon minden feladatot „átvállal”, amit nekünk kellene megoldani. A mobil, az internet leszoktatja az embereket, így a gyerekeket is a gondolkodásról, a könyvről. Az egyik unokámat vérig is sértettem egyszer, amikor azt mondtam neki, hogy aki 18 éves koráig nem olvasta el a Háború és békét, az nem európai ember. 

A mi életünkben még vannak olyan alappillérek, amelyeken a gondolkodásunk és a világnézetünk nyugszik.

Sok írásában szerepel a kereszténység, a keresztény ünnepek.

Gyerekkoromban a családunk minden vasárnap misére járt, bennünket egyházi iskolába járattak, a bátyámat a piaristákhoz, engem a Sacré Coeur nővérekhez. A gyerekkorban szerzett erős keresztény benyomások a mai napig megmaradtak bennem. 

Közeledik a pünkösd, mit jelnet önnek ez az ünnep? 

A legérdekesebb számomra a pünkösdi történetben a zúgás és a lángnyelvek formájában megjelenő Szentlélek. Egyik karácsonykor felgyulladt a fenyőfánk, a zúgásra rohantam be a szobába, kiszaladtam egy vödör vízért, és eloltottam a tüzet. Mélyen megmaradt bennem a zúgás, ami a tűzhöz tartozik. 

A kétezer éves történet kapcsán adódik a kérdés: a régi mesékkel lehet hatni a mai gyerekekre? 

Lehet, és ez tulajdonképpen félelmetesen izgalmas. Már a kétezres évek elején azt hittem magamról, hogy egy idejétmúlt író vagyok, mégis, amikor elkezdtük újra kiadni Boribon és Kippkopp történeteit, nagy sikerük lett. A mai napig olyan keresettek ezek a történetek, hogy a kiadónk lényegében ebből él. A Pagony Kiadó gondozásában megjelenő Boribon-könyveket is folyamatosan veszik a szülők, ami számomra nagyon furcsa jelenség. 

Mit gondol, mi lehet ennek az oka?

A lényeg nem a kütyükben van, hanem az egymás közötti kapcsolatokban, amik nem láthatók.

Hiszen a felszín alatt vannak, csak a mesék tudják megmutatni őket, erre pedig – úgy tűnik – mindig igény van, függetlenül attól, milyen korban élünk. 

Boribonnak és a Kockásfülűnek is mindig meg kellett oldani valamilyen problémát. 

A Kockásfülűben az a nagy ötlet, hogy bár a nyuszi egy repülni képes plüssállat, nem varázsló. Esendő kis lény, akinek ugyanolyan nehéz megoldani egy helyzetet, mint a gyerekeknek. Előnye másokkal szemben, hogy fel tud repülni, és képes lenézni a magasból, de neki is meg kell küzdeni a válaszokért, ellentétben például a kortárs Varázsceruza lengyel rajzfilmsorozat hősével, aki varázsolni tudott. Ami döbbenetes még, hogy a filmben nem volt szöveg, Balázs Árpád zenéje és a vizualitás elmesélt mindent. Hozzáteszem, kemény feladatot jelentett 26 olyan mesét kitalálni, amik szöveg nélkül is érthetők. A végén már sírtam. 

Mi volt a legnagyobb erénye A kockásfülű nyúl történeteinek?

Észrevétlenül közvetített erkölcsi, etikai megállapításokat. Ezért is voltam szomorú, amikor összeállt egy fiatal csapat azzal, hogy folytatják a történetét. Az első film még elkészült, de a másodikat már nem engedtem leforgatni, mert hiányzott belőle az eredeti filmsorozat szellemisége, hogy mindig segítünk egymásnak, ahogy tudunk. Ehelyett kütyük, robotnyúl, pankráció, erőszak uralta a történetet. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Sok mese ma tele van erőszakkal. Hogy hat ez a gyerekek lelkére, gondolatvilágára? Szükséges valamilyen mértékű erőszaknak szerepelnie a mesékben, hogy felkészítse a gyerekeket az életre?

A mesékben információkat kapunk a világról, amiben van erőszak is. Majdnem minden mesében találkozhatunk valamiféle agresszióval, ha nincs, az a mese nem is érdekes. Mindig van konfliktus, ami nélkül nem működik a mese, például eltévednek a főhősök. A német mesékben nagyon kemény dolgok történnek, elég csak a Jancsi és Juliskára vagy a Hófehérkére gondolni. 

Érdekes azonban, hogy a gyerekek ezt elviselik. A meséken keresztül sok információt kapnak a világ sokrétűségéről, nem védtelenül kerülnek ki az életbe.

Értem, egyet is értek, de nem érez ellentmondást? Vagy az a kulcs, hogy a Piroska és a farkasban talán kevésbé vadul ábrázolják az erőszakot?

A mai filmeket nem követem, mert amint belenézek egybe, rögtön abba is hagyom, nem tetszenek a figurák, a történetek. Azt tapasztalom, hogy hatalmas a vágy a szelídebb mesék, rajzfilmek iránt, ami a Kippkopp vagy a Boribon. Kapkodnak is utána. Ezekben szintén történik valamilyen konfliktus, de nem lövik le a szereplőket, nem taposnak át rajtuk.

Akkor a mai gyerekeket is le lehet kötni a békésebb mesékkel, nem kell percenként föltrancsírozni senkit, hogy érdekes legyen számukra a történet?

Pontosan. Nagy problémát látok a számítógépes játékokban is, mert soknak az a célja, hogy minél több embert lelőjön a gyerek. Alig találok olyan játékot, amiben gondolkodni vagy kombinálni kell. Pokoli, hányféle gyilkolási módot találnak ki. Szörnyű. Úgy látom ugyanakkor, hogy ma, a digitális világban is virágzik a gyerekkönyvkiadás. Csodálatos új kedvencek születnek: Babaróka, Kufli, Bogyó és Babóca. Ez kicsit ellentmond annak, amiken mi itt most borongunk.

Mivel lehet könnyebben lebilincselni a gyerekeket, rajzzal vagy szöveggel?

Jó kérdés! Esetemben nem lehet különválasztani, mert még kitalálni is úgy szoktam a szereplőket, hogy rajzolok, és közben szövegeket írok. De válaszolva a kérdésre: a kicsiket a rajzzal, a nagyobbakat a jó szöveggel, szóviccekkel lehet elvarázsolni. 

Változnak a mesék? 

Az alaptörténetek nem változnak. Az örök kérdéseket mindig meg kell válaszolni. 

Fontos, hogy legyen a mesének tanulsága?

Ha jó a mese, abban benne rejlik az igazság. Igaz mese kell, ami közvetíti a saját üzenetét. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A manga őshazájában, Japánban legalább olyan ismert szerző, mint Magyarországon. Mi ennek az oka?

A Laci és az oroszlán című képeskönyvem úgy beleépült a japán gyerekkultúrába, hogy nagyjából hat évtizede minden évben kiadják. 

Ez egy csoda, hogy rábukkantam valamire, ami a japánoknak fontos. Japán mellett kiadták a regényt Koreában, Kínában, Tajvanon is, vagyis a keleti világ nagyon fogékony a történetre az oroszlán és a kirekesztettség miatt. Lacit a gyerekek kinevetik és otthagyják, de a kicsi, piros oroszlán, mint egy jóságos sárkány, megold minden gondot. 

Kiadták Ázsiában a Boribon-sorozatot is, és Japánban életműkiállítást rendeztek önnek.

Nagy jelentősége volt, mert azóta tudom magam kívülről látni, hogy mi mindent csinálok: képregényt, könyvet, társasjátékot, diafilmet, rajzfilmet. Elképedtem azon, ahogy a japán kiállításrendező mindezt összegyűjtötte. Csak addigra már 68 éves voltam, ennyi idő kellett, hogy felébredjek az álomból: nem szürke kisegér vagyok, aki ír meg rajzol.