„Megijedek magamtól, ha tükörbe nézek” – A hajléktalan nők számára nem létező fogalom a nőiség
Hogyan tekint magára egy hajléktalan nő? Látszik-e rajta, hogy milyen élethelyzetben van? Az érintettek közül sokan gyerekként sem kaptak megfelelő mintát a nemi szerepekre, a jelenlegi közegükben pedig már igényük sincs arra, hogy megéljék nőiségüket.
A hajléktalan Sziki tisztálkodási szereit mutatja a Golgota nappali melegedőben – Fotó: Fekete Fanni
A VII. kerületi Vörösmarty utcai Hajléktalan Nappali Melegedő, azaz a Golgota Ellátó klienseinek körülbelül tíz százaléka, nyolc-tíz fő nő. Látogatásomkor többen is ott tartózkodnak közülük, igaz, van, akit elsőre férfinak nézek. „Tapasztalatom szerint inkább a férfiak azok, akik az otthonukat elhagyják, míg a nők a végsőkig küzdenek a biztonságért, a lakhatásért” – mondja Máté István, a Mentés Másként Alapítvány kuratóriumi elnöke és a melegedő munkatársa, akivel arról beszélgetek, hogyan őrizheti meg nőiségét, aki az utcára kerül.
A Golgota melegedőjében a fedél nélkülieknek van lehetőségük zuhanyozni. Higiéniai termékeiket, dekorkozmetikumaikat – például dezodor, tusfürdő – saját kulcsos szekrényükben tárolhatják. A ruházkodásuk is megoldott, rengeteg ilyen adomány érkezik, emellett mosni is tudnak. „Nem szeretek több napig ugyanabban a ruhában lenni, másnap átöltözöm, és kimosom” – mondja egyik kliensük, Csilla. Az ápoltságra hozzá hasonlóan Erzsébet, vagy ahogy a többiek hívják, Sziki is mindig ad, aki mosakodással indítja a reggelt. Az intézmény alkalmanként fodrászoktól is kap felajánlásokat, akik vállalják, hogy ingyen veszik kezelésbe a hajléktalanokat. Ennél égetőbbek egyes egészségügyi problémák, például a körömgomba, amik esztétikai szempontból is kellemetlenséget jelentenek. És akkor az intim higiéniáról még nem is beszéltünk.
„Volt, hogy valaki több napig vérfoltos nadrágban járt” – meséli Sziki, akit olykor a mellékhelyiségben sem fogad szép látvány.
Lejjebb adnak az igényeikből
A hajléktalan nők, mivel folyamatosan a létfenntartásért küzdenek, ha keresnek is egy kevés pénzt, azt nem kozmetikusra vagy fodrászra költik, ezeket a dolgokat maguk próbálják megoldani. Egy idő után aztán beletörődnek, és lejjebb adnak az igényeikből. „Úgy érzik, már senkinek sem számítanak, és nem foglalkoznak azzal, hogy nőiesek legyenek, mondván, ide minek?” – összegzi István.
Ugyanezt érzi Csilla is, aki pár hónappal ezelőtt, munkahelye elvesztése miatt vált hajléktalanná. Azelőtt a vendéglátóiparban dolgozott, és imádott csinosan felöltözni. „Mindig hosszú szoknyában és körömcipőben jártam. Sok ruhám van Olaszországból, ezeket viszont nem tudom magammal hozni, így most egy raktárban várnak.” Meglévő ruháit már csak azért sem tartja magánál, mert volt, hogy egy hajléktalanszállón eltűnt pár darab. „Egyik nap későn értem oda, így hajnalban tudtam mosni. Másnap el kellett hagynom a szállót, de a ruháimat a szárítón hagytam, az egyik ott dolgozó pedig kidobta” – idézi fel. Nagyon szeretett műkörmöt is viselni, de most ezt sem tudja megoldani. A nő jelenleg közmunkából tartja fenn magát. Ide valóban nem lenne túl praktikus a magasabb sarkú cipő és a műköröm, állapítom meg, mire azt mondja, őt a hosszú körmök sem akadályoznák a munkavégzésben. Inkább életkedvének elvesztése az oka, hogy nem foglalkozik ezzel.
„Pár hónap alatt tizenöt kilót fogytam. Szinte megijedek magamtól, ha tükörbe nézek.”
Keménynek kell lenniük, hogy életben maradjanak
Ezeknek a nőknek nem csak a megélhetésük okoz problémát: a hajléktalanok között, ahol a többség férfi, alárendelt szerepet töltenek be, olykor meg kell védeniük magukat. Ha pedig az életben maradásuk a tét, akkor érthető módon nem foglalkoznak azzal, hogyan öltözzenek fel vagy hogyan sminkeljenek.
„Gyakran eszközként tekintenek rájuk a férfiak” – állapítja meg István. A melegedőben előfordulnak atrocitások, a nők gyalázása, lekurvázása. Igaz, az ilyen esetek nem előzmény nélküliek, van, hogy a nők robbantják ki a konfliktust. Az ellátóházban alapkövetelmény, hogy a férfi kliensek és a szociális munkások is viselkedjenek tisztelettudóan a nőkkel, legyenek velük udvariasak, kezeljék őket nőként.
Ám olykor a hajléktalan nők sem tekintenek magukra nőként, pontosabban nem tudják, mit is jelent ez. Sokan intézetben nőttek fel vagy elhanyagoló családban, ahol a nemi szerepekhez sem kaptak mintát, nem látták például, hogy a szüleik megölelik egymást. „Ez hatalmas űrt jelent az életükben. A gyerekkorukat már nem tudjuk visszaadni, de lehet azon dolgozni, hogy változzon a nőiségről alkotott képük” – véli István. Erre azonban csak akkor lát esélyt, ha kiszakadnak abból a közegből, amelyben jelenleg élnek, különben bármi, amit addig felépítettek, romba dől.
Rövidre nyírt hajával, férfias alkatával, tetoválásával, határozott fellépésével Sziki maga is egy férfi benyomását kelti, aztán ahogy elkezdünk beszélgetni, felsejlik egy másik oldala is. A karján vágások mutatják, milyen kemény életút áll mögötte: megtudom, hogy ő is intézetben nőtt fel, kamaszkorában megerőszakolták, majd teherbe esett. Hogy etetni tudja a lányát, lopott, ami miatt börtönbe került, később egyéb dolgok miatt is szembekerült a törvénnyel. Összesen tizenöt évet ült, a börtönben elmondása szerint többször is bántalmazták. A haját még akkor vágatta le, és azóta is így hordja.
„Nem akartam nőnek kinézni, hogy ez ne történhessen meg velem még egyszer” – utal a kamaszként átélt traumára.
Később arra is volt példa, hogy férfias külseje miatt támadták meg, tehát még így sem érzi magát biztonságban az utcán.
A börtönkörülmények és a sok stressz miatt hamar elmaradt a menstruációja, habár a hasi görcsök azóta is minden hónapban jelentkeznek. Mintha csak a szervezete így próbálta volna védeni őt. Az anyai ösztönök viszont továbbra is ott munkálnak benne. Bár gyereke megszakította vele a kapcsolatot, lett egy fogadott lánya, akivel szorosabb viszonyban van, és akinek sorsában a sajátját látja. Aggódva meséli, hogy a nő bántalmazó kapcsolatban él, és beszélgetésünk végén engem is óva int: „Vigyázzon magára, mert fiatal lány, legyen magánál gázspray!”
Ugyanazok a vágyaik, mint a többi nőnek
A hajléktalan nőkre szeretné felhívni a figyelmet Somoskői Rita stylist, coach, kommunikációs szakember, aki a Mentés Másként Alapítvánnyal karöltve jótékonysági gardróbvásárt szervez a támogatásukra. Az eseményen hazai divattervezők és ismert emberek által felajánlott ruhadarabokat vásárolhatnak meg az érdeklődők. A befolyt összeget a Golgota és más hasonló intézmények női klienseinek kozmetikai, fodrászati, nőgyógyászati és fogorvosi kezelésére fordítják. „Egy középkorú nőt alapból kevésbé vesznek észre, és ez a láthatatlanság a hajléktalan nőkre hatványozottan igaz” – hívja fel a figyelmet Rita.
Az érintett nők öltözete nem mindig árulkodik róla, hogy hajléktalanok, legfeljebb a maguknál hordott nagy szatyrokból lehet sejteni. „Az egész életüket magukkal hordozzák” – mondja Rita, aki szerint nonverbális jelekből is fel lehet ismerni őket.
„A tartásán is látszik, ha egy nő hajléktalan. Máshogy közlekednek, lesütött szemmel, összehúzódva. Igyekeznek észrevétlenek maradni, mintha beton alatt járnának.”
Ritáék a jótékonysági vásárnak a Bridge, azaz Híd nevet adták, mivel az átlagos vagy jobb anyagi helyzetű nőket köti össze a hajléktalan nőkkel. „Teljesen mindegy, milyen körülmények közt élnek, ugyanazok a félelmeik, a vágyaik, a sérüléseik” – véli.
Szerinte az, hogy a hajléktalan nők (újból) megtapasztalhassák nőiességüket, nemcsak az önbecsülésük erősítése miatt fontos, hanem a társadalomba való visszailleszkedésüket is segíti. „Az emberek külső alapján ítélnek. Az első benyomás pedig egy állásinterjún különösen sokat számít, ezért is szeretnénk lehetőséget adni nekik, hogy a hajukat, az arcukat, a körmeiket, a fogaikat, esetleg a nőgyógyászati panaszaikat kezeltetni tudják.”
Az esemény kapcsán sokat gondolkodott rajta: mit jelent nőiesnek lenni. Erre valószínűleg nincs is egységes definíció: van, akinek a külső megjelenés, a csinos ruhák, a smink és a frizura ugrik be, más belső értékeket emel ki, mint a finomság és az érzékenység. Rita szintén úgy véli, mindez belülről fakad.
Istvánék a jótékonysági esemény előtt megkérdezték a női klienseiket is, ők mit gondolnak erről, és mitől érzik magukat nőnek. Volt, aki azt válaszolta, attól, ha megdicsérik, más attól, ha a tükörbe nézve látja magán a jellegzetes női jegyeket. A leggyakrabban visszatérő kifejezések a láthatóvá válás, a sérülékenység, a talajvesztés és az elutasítottság voltak. Tehát csupa negatív érzés, gondolat, amelyekből kiderül: mindenekelőtt az emberi méltóságukat kell visszanyerniük.
Alább a Mentés Másként Alapítvány egy videója, amelyben egyik kliensük beszél arról, miért nem érzi már magát nőnek.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„A börtön után kerültem ide” – A „Csak Egyet Szolgálat” vezetője hajléktalan emberek életútjáról beszél
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
