Miről álmodik ma egy tanító? – Még a matekfeladatba is lírát visz P. Herman Noémi
P. Herman Noémi egy negyedik osztályosoknak készült, új generációs matematikakönyvbe ír rövid történeteket egy képzeletbeli osztályról. Az egyik kitalált kislánynak az az álma, hogy tündérek élnek a mesebeli tájon, és bárányfelhőre épített palotákban laknak kilencezer méteres magasságban. Bár a történet matematikafeladványba torkollik, mégis elgondolkodtat: miről álmodozhat ma egy tanító? Hogy vannak ma a pedagógusaink? Milyen gondolatok és érzések fogannak meg egy tanári szoba levegőjében?
Mostanában erős a társadalmi nyomás rajtatok, sok pedagógus el is hagyta a pályát. Te miért maradtál?
Én jelenleg igazgatóhelyettesként veszek részt az iskola életében, és ezt az élet-, illetve munkaformát a magaménak érzem, noha sokszor estébe nyúlik a munkanapom. Szeretem ezt, ezért nekem könnyű volt a választás. Inkább arra tudok válaszolni, hogy a kollégáim miért maradtak itt. Vannak közülük, akik úgy érzik, egyszerűen ehhez értenek, ízig-vérig pedagógusok. Nálunk az alsó tagozaton többnyire 45–60 éves nők tanítanak, az ő életükből kimaradt a nyelvtanulás, alsós tanárként nem is volt szükségük erre.
Néhányan azt hiszik, nem is értenek máshoz. Pedig egy pedagógus pszichológus, dadus, nővérke és mi minden még egyben! A kollégáim bérkiegészítés céljából inkább keresnek másodállást a hivatásuk mellé, mint hogy ne csinálhassák azt, amit szeretnek, és amiben ki tudnak teljesedni. Sokan vállalnak korrepetálást, árufeltöltést, vagy hétvégén reggeliztetnek egy szállodában. Az idei évben akadnak azért szabad státuszaink, és besegítenek a nyugdíjba vonult kollégák is, így maradtunk a felszínen. Mi nagyjából egy ötvenes átlagéletkorral rendelkező tanári kar vagyunk.
A pár hónapja kapott béremelés nem oldotta meg a helyzetet?
Szerintem még nem.
Ha az inflációt nézzük, vagy azt, hogy hány évet váratott magára ez az emelés, akkor sajnos még nem értük el azt a bérszintet, amiből finanszírozni lehet egy albérletet, a háztartás költségeit, netalán egy gyermek taníttatását.
Ha lenne tanári bérlakás, az rengeteget javíthatna a helyzeten, megtartó szerepe lehetne.
Nem a pályád kezdetén választottad a pedagógusi hivatást.
Korábban egy svájci érdekeltségű cégnél dolgoztam. A gyerekeim születése után, 28 éves koromban hallottam meg a hívást erre a pályára. A nagyobbik fiam tanító nénije óriási hatással volt rám. Napközis tanítóként kerültem az iskolába, amit akkor mélyvíznek éreztem. Akkoriban kihalásos alapon lehetett délelőttös tanítóvá válni, ki kellett érdemelni a feladatot; ma már szinte csak besétál valaki, és kap egy osztályt…
Mi még egy poroszosabb, fegyelmezettebb iskolai stílusban nőttünk fel. Ezt próbáltad továbbvinni?
Nem, engem az alternatív pedagógiák érdekeltek, sok módszert ellestem az évek alatt. Én egy állami fenntartású, normál tanmenetű iskolában dolgozom, mégis sok olyan elemet hoztam be, amiket az adott keretek közt maradva jónak gondoltam. A becsukott ajtó mögött sok apró trükköt használtam, az anyag lement, de olyan légkört próbáltam teremteni, amelyben én is jól érzem magam és a gyerekek is.
Megfogott ez a kifejezés: „csukott ajtó mögött”… Van benne valami meghittség.
A csukott ajtó képe nekem azt is jelenti, hogy a tanító és a diákok egy bizalmi körben vannak, vagyis úgy működik az egész, mint egy család, ahol mindenki megélheti a saját személyiségét. Egyébként praktikusan akár nyitva is lehetne, én úgy látom, hogy sosem folyik ugyanolyan munka két egymás melletti teremben, hiszen a pedagógusok mindig a közösségre szabják a metódust. Én szívesen vettem az órákat mozgásosabbra, építettem akár a betűtanulásba is olyan módszert, amelyben a hang kiejtéséhez és a képi megjelenéshez még mozdulat is tartozott. Így lett az osztálynak egy titkos nyelve.
A tanításban van valami szabad és kreatív összetevő, ami mindig ámulatba ejt.
Hogyan éled meg a pedagóguslétet? Lelassítod a beszédedet, ha magyarázol a hentesnek, esetleg felemeled a hangod, ha közlekedési vétséget látsz, vagy visszatartod magad attól, hogy az utcán egyél meg egy szaftos hamburgert?
Én nem viszem a „pedagógusprogramomat” magammal az utcára, nem viselkedem fegyelmezetten, nem élek példamutatóan, és nem szólok rá arra, aki nem a jobb felső sarokba írja a nevét. Annyi igaz, hogy a pedagógusférjek gyakorta hangoztatják (ha szóhoz jutnak), hogy a tanárok mindent verbálisan akarnak megoldani. Megszoktam, hogy ötvenféle változatban és megközelítésben tudom előadni ugyanazt.
Változtak a gyerekek, nehezebben kezelhetőbbek lettek a pályád során?
Szerintem a minket körülvevő világ lett nehezebb, ami áthuzalozza a gyerekek agyát. A húsz éve használt módszer önmagában nem rossz, csak a gyerek halálra unja… Nyüzsgők a gyerekek, küzdenek alapdolgokkal, mint orrfújás, cipőfűző-bekötés, öltözés, vetkőzés… Van, aki kikiabál a WC-ről, hogy „kész vagyok” – ezeknek helyet kell adni a nevelésben. Vannak persze kiválóan működő gyerekek is, itt szerintem az a kihívás, hogy egyre szélesebb a spektrum. Ha huszonkét gyerek van az osztályban, akkor huszonkét irányba differenciálunk.
Szerinted milyen tükröt tart nektek a társadalom, milyennek látnak titeket?
Az a nagy tisztelet, ami a régi falusi tanítókat övezte, már a múlté, de ez nem baj.
Viszont veszteségnek érzem, hogy mintha a bizalom is fogyatkozna velünk szemben, bár az is lehet, hogy a bizalom általánosan fogy az emberekben. Nekünk nehéz ezt megélni, hiszen eddig azt tapasztaltuk, hogy a szülők komolyan veszik, amit tanácsolunk.
Ugyanakkor van elvárás arra vonatkozóan, hogy anyja helyett anyja legyünk a gyereknek, amíg velünk van. Manapság viszont a gyermekeket a családban mellérendelt szerepkörbe emelik: amit a gyerek mond, az nagyon gyakran szent és sérthetetlen. Ezért nem kérdeznek minket, hanem rögtön számonkérő módban lépnek fel, így sokszor magyarázkodásba megy át a helyzet, ami megbillenti az egyensúlyt.
Nyakatokon a teljesítményértékelési rendszer bevezetése. Ez okoz számotokra fejtörést?
Inkább azt mondom, hogy még nem tudjuk, miképpen fogjuk jól csinálni. A pedagógus erőfeszítésének mértéke nem igazán mérhető le a gyerek teljesítményéből, vagy abból, hány külső programra vitte a gyerekeket. Lehet több év munkája is a pedagógusnak egy gyerek korlátait lebontani, aki nem vágyik versenyekre, vagyis ez a siker nem lesz mérhető. Belső feszültségeket teremthet a bér differenciálása, és nem lenne jó az sem, ha egymáshoz kezdenénk méregetni magunkat. Ebben látok veszélyt. Mintha bizalomvesztést élnénk meg irányítói oldalról is.
Előfordult már, hogy pont valami nehézség, elakadás miatt tanultál valami újat?
Egyszer volt az osztályomban egy fiú, aki nem szólalt meg, és semmilyen módon nem vett részt az órán. Ennek hatására beiratkoztam egy fejlesztőpedagógusi továbbképzésre. Mostanra feladatgyűjteményeket és fejlesztési feladatokat írok, ez a mesterpedagógusi képzésem része.
Mennyire teher nektek a nehéz családi hátterű gyerekek problémája?
Ami mostanában újdonság, az a válás utáni váltott felügyelet megítélése. Régi vágású pedagógusként én azt gondolom, hogy akkor az a gyerek sehol nincs otthon. Ez a kétlakiság elég nehéz lehet, bár a gyerekek rugalmasak. Súlyos helyzeteket okoznak a távoltartási végzések, esetenként a szülő függősége. Ezeket a bíróság szabályozza, nekünk végre kell hajtanunk, ezzel viszont konfliktusokat kell felvállalnunk. Érzelmileg ez megvisel minket, néha még félelem is társul hozzá. Sok zaklatott történet kíséri a munkánkat.
Egyszer szánalomból én is majdnem hazavittem, örökbe fogadtam egy gyereket, és szerintem a pedagógusok többsége átesik ezen. Utána megpróbáltam nem annyira beengedni magam ezekbe a helyzetekbe. A pedagógusok érzelmileg könnyen bevonódnak, sok család terhét cipelik.
Mik a fénypontok a pályátokon?
A gyerekek. Ők mindig. A kicsik… Jönnek, ölelnek, később visszajárnak hozzánk, a saját gyereküket hozzák vissza. Rajtuk keresztül érezzük, hogy jó helyen vagyunk, és jó, amit csinálunk. A tudásátadás gyönyörűség, főleg, ha négy évig vihetjük ugyanazt az osztályt, és harmadiktól már jön vissza az a megtanult anyag, amit átlényegítettek a saját kis személyiségükön. Nem az jön vissza, hogy milyen jó volt egy matekpélda, hanem az együtt megélt élmények, érzések és a saját képükre formált tudás.
A tanításon kívül hogyan kapcsolódsz még a gyerekekhez?
Meséket, verseket írok, a verseimhez szövegfeldolgozó feladatokat készítettem, és ha úgy adódik, a matematikafeladatba is viszek lírát.
P. Hermann Noémi: Szappanbuborék
Buborék, buborék,
szappanbuborék.
Szalmaszálból messze száll,
előtte a nagy határ.
Körülnéz a világban,
szivárványos kabátban.
Erdők felett átlebeg,
felhők között tekereg.
Buborék, buborék,
szappanbuborék.
Levegővel van tele,
attól dagad a begye.
Olyan nagyon védtelen,
pukk, elpattan hirtelen.
Ennyi volt az élete,
újat fújni kellene.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Laudetur, Tanárnő!” – Egy rajztanárnő, aki nagyon szereti a hivatását, és Az év női példaképe lett
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
