„Nekem férj kell.” Hát így nem nagyon lesz.

A cikk valójában leginkább egy bevásárlólistára emlékeztet. 4845 leütésben tartalmazza mindazokat az elvárásokat, amelyeknek a (feltételezhetően női) szerző választottjának meg kell felelnie. Az írás – ha a szinonimákat és az egymással tartalmilag összetartozó kívánalmakat szűken számoljuk – alig több mint 60 elvárást tartalmaz.

Amennyiben a blogbejegyzés nem egy hús-vér férjjelölt elleni vádbeszéd, amely egy nem kellőképpen extra lánykérési szertartás jogos megtorlásaként született (ugyanis az extra és kreatív lánykérés is a lista része), akkor ez a cikk kiváló és igen hasznos írás. Feltéve, hogy a szerző szándéka szatirikus tükröt tartani az alkalmazkodni képtelen, társukkal szemben azonban maximalista hölgyeknek, akik a keresztény értékrendet mindenekelőtt párjukra nézve tartják kötelezőnek. Ugyanis az ideális férj „olyan valaki, aki rá tud venni, hogy elmenjek vasárnapi misére, akkor is, ha nekem nagyon nincs kedvem hozzá”. Mivel az illető „nem helyezi a kapcsolatunkat az istenkapcsolatunk elé”, logikailag könnyen felállítható kívánatos prioritási sor: az én pillanatnyi kedvem, Isten, kapcsolatunk. Ha ez a helyzet, akkor mindössze azt fájlalom, hogy az irónia áldozata lett néhány nagyon fontos érték, amelyek ily módon a teljesíthetetlen és képtelen elvárások mellé kerültek, hiteltelenítve fontos értékeket is.

Persze az is lehet, hogy a kívánalomlista valójában a „Milyen az ideális férj?”-körkérdés összegzése (ezért is nincs szerzője). Ahol a válaszadók egyike leírta, hogy álmai hercege „valaki, aki tudatosan kezeli a pénzt”, a másik pedig, hogy a nagy Ő „hajlandó több ezer forintot kiadni egy kulturális programra, és nem az utazgatáson akar spórolni.” Az egyik azt, hogy „nem fújjol, ha »azok a napok« vannak”, hiszen kinőtte már idétlen pubertáskori reakcióit. A másik azt, hogy olyasvalakire vágyik, „akit nem zavar, ha hó-angyalt csinálok, pedig nem vagyok 6 éves, vagy hogy szeretek énekelgetni az utcán”, hiszen nem feszélyezi a tömegközlekedők sajnálkozó arckifejezése, mert esetleg ő maga meg szeret a buszmegállóban verset szavalni. És hát valljuk be, férfi, sőt, ember legyen a talpán, aki „észreveszi, hogy valami nincs rendben”, ugyanakkor „nem parázik állandóan”. És akad, akinek olyan kell, aki „szenvedélyes szerető…, akivel egyek vagyunk” másnak meg „olyan férfi, aki férjként nem azt gondolja, hogy a házasságban rögtön mindent szabad, és már az övé a testem, azt csinál vele, amit akar” – de ugye nem gondoljuk, hogy a két típus könnyen egyesíthető? A gond csak az, hogy mindez egyetlen, egyes szám első személyben megfogalmazott elvárásáradat része.

Amikor lányom átküldte a linket, még egy mondatot odaírt: „Pál Feri erre mondaná azt, hogy az ideálokkal csak egyvalamit lehet tenni: elfelejteni őket.” Pedig a lányom fiatal, kortársai szerint magasak az elvárásai, és már megtalálta a leendő férjét.
És még egy utolsó idézet a cikkből: „Olyan férfi… aki kiismer, akarja tudni, hogy nekem mi a jó, és nem elvár, hanem ad, kommunikál.”
Üzenem a szerzőnek: a férfiak is ilyen nőt keresnek!