Nem adták át helyüket a gyűlöletnek – Harc a faji elkülönítés ellen
A történetem leginkább olyan emberekről szól, akik a szó szoros értelmében nem voltak hősök. Ők nem akartak konfliktusba kerülni, főleg nem harcolni, nem is készültek arra, hogy egy olyan napon, amelyiknek a reggele ugyanúgy indult, mint minden más napé, maga a történelem hozza helyzetbe őket. Nem mindig a nagydarab, mindenre elszánt harcosoknak jutott történelemformáló szerep, hanem iskolából hazatérő diákoknak, egyszerű buszutasoknak, nyaraló középiskolásoknak, baseballjátékosoknak is. Ők nem politizáltak, és nem készültek semmiféle összecsapásra, csak az adott szituációban egyszerűen nem tudtak nem engedni az emberi méltóságuk szabta igénynek, vagyis nem voltak hajlandók arra, hogy másodrendű állampolgárként éljenek a saját hazájukban.
Minden ilyen pillanatot megelőz a lélek öntudatlan formálódásának és felkészülésének időszaka, amikor összegyűjti és értelmezi az őt érő hatásokat. A láthatóvá váló döntés mögött ekkor már ott áll a teljes személyiség, amely szinte eggyé válik a pillanat tört része alatt meghozott döntéssel. Lehet apró, törékeny vagy fiatal a test, amely hordozza a hőst, ennek ekkor már nincs jelentősége, az események magukkal ragadják a szereplőket, és a világ általuk lassan előremozdul.
„Szeretetteljes elkülönítés” fehérek és feketék között
Az 1950-es évek Amerikájában a faji elkülönítés jogi elve uralkodott.
Az erre vonatkozó törvényeket az amerikai köznyelv Jim Crown-törvényként emlegette, amely elnevezés nem a törvény alkotójára, hanem egy fekete embereket gúnyoló dalra utal, amely meglehetős népszerűségre tett szert bizonyos körökben. Az 1950-es évekre ezeket a törvényeket már csak valós szellemi muníció nélküli ingatag erőfölény tartotta fenn, és a déli államok sok városában helyi rendeletek biztosították, amelyek nem simultak bele az alkotmány szellemébe.
1951-ben Linda Carol Brown 9 éves kislány volt, aki Kansas egyik kisvárosában lakott, és akit a szülei megpróbáltak beíratni egy fehér iskolába, de visszautasították a kérésüket. Ügyében a Legfelsőbb Bíróság nagy hatással bíró, de kedvezőtlen ítéletet hozott: alkotmányosnak ítélt minden olyan faji alapú szegregációt, amely „nem sérti az egyenlőséget”. Ez a rendkívül fontos mondat tette lehetővé a városok vezetői számára, hogy az oktatásban, közlekedésben, vendéglátásban, és az élet egyéb területén is alkalmazzák a fehérek és a színesbőrűek elkülönítését, azzal a hamis ábránddal takarózva, hogy az adott szolgáltatások teljesen egyenlő színvonalat biztosítanak minden félnek.
A gyakorlatban a fekete lakosságnak nyújtott lehetőségek minden területen alacsonyabb szintűek voltak, és az alsóbbrendűség tudatát erősítették.
Az afroamerikai közösség strandjai, iskolái, mosdói a városi támogatásból valahogy mindig kevesebbet kaptak, a szín-vonal, vagy elegáns nevén a „színkorlát” mindig átléphetetlen maradt. A bírósági szlengben gyakran előfordult a „szeretetteljes elkülönítés” szóösszetétel.
Nem adta át a helyét a buszon egy fehérnek
1955-ben vagyunk. Claudette Calvin ekkor 15 éves kislány volt, amikor szegregált iskolájából hazafelé tartva egy márciusi napon leült az egyik buszülésre. Aznap dolgozatot írtak az alkotmányos jogokról, és a szöveg még ott kereste a helyét a fejében. Érthető, hogy voltak olyan tételek a tananyagban, amelyekre nem talált logikus választ a valós környezetében…
A montgomery-i buszokon ebben az időben a városi közlekedési szabályozás azt mondta ki, hogy az első négy üléssor a fehéreké, a fekete bőrű utazók pedig az ötödik sortól kezdve foglalhatják el az ülőhelyeket. Ha az első négy sor betelt, a helyet át kellett adni a felszálló fehér utasnak.
Voltak olyan járatok is, ahol az afroamerikai utasnak elöl, a sofőrnél kellett megvenni a jegyét, de azután újra le kellett szállnia a buszról, és a hátsó ajtón felszállni. Claudett aznap nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér nőnek. A buszsofőr – a Montgomery Busztársaság minden sofőrje fehér volt – hátrament, és rászólt a lányra, hogy adja át a helyét, Claudette azonban határozottan ellenállt, mire leszállították a buszról, bilincsbe verték és letartóztatták. Az éjszakát fogságban töltötte.
A szemtanúk szerint a ráncigálás és kényszerítés közben többször is kiabálta: „Ez az én alkotmányos jogom!”.
A vékony hangú, szétálló hajú lány talán aznap nevetségesnek tűnt, és később sem került be a legtöbb történelemkönyvbe, mégis ő indította el azt a harcot, amely később Rosa Parks nevével jutott el a törvényi változásig. Egy fáradt és dacos kamasz szembenállása volt ez, vagy szikrája a későbbi törvényszerű ellenállásnak? A lányt az aznapi dolgozatának tárgya már délelőtt előkészítette az eseményre: az írás Montgomery egyik igazságtalan szokásáról szólt, amely lehetetlenné tette, hogy a színesbőrű lányok használhassák a ruhaboltok próbafülkéit.
„Egyenlőség alapú elkülönítés” az uszodában
David Isom 1958-ban 19 éves fiú volt. Júniusban, egy forró nyári napon lépett át a szín-vonalon egy Floridai fürdőben. Reggel még ő sem készült rá, hogy a róla készült fotó, amely egy fehéreknek fenntartott medence partján született, be fogja járni a világot. A képen elkapott pillanat a bátorság testet öltése egy fiatal fiúban, aki mosolyogva sétál végig a bámuló „fehér” szemek előtt, és ha a fiú szíve kalapált is azon a pár méteren, kívülről nyugodtnak és természetesen vidámnak tűnt.
Florida állam szintén az „egyenlőség alapú elkülönítés” elvét követte, és ennek jegyében külön uszodát tartott fenn a fekete lakosságnak a Tampa-öbölben, amely egy meglehetősen igénytelen medence volt (Déli Vakond néven emlegették), célja inkább a fehér lelkiismeret elaltatása lehetett, mint a hűsölés biztosítása.
David jegyet vett a fehér közönségnek fenntartott gyógyfürdőbe, beballagott, végigsétált a medence szélén, amelyben negyven-ötven fehér ember lubickolt, majd úszott, és elment.
Az esemény évében hat afroamerikai személy már pert indított a városi önkormányzat ellen, és a pert megnyerték. Azonban a gyakorlatban közülük senki sem lépte át a fürdő bejáratát, nem merték átlépni a szokásjogot. David viszont besétált, úszott, és elsétált. A pénztáros, a megkérdezett fürdőzők, a vízimentő fiú és David is azt nyilatkozta később, hogy úgy látták egymást, mint „bármilyen más állampolgárt”. Ez a meghökkentő felfedezés lehetett volna akár egy „gyönyörű barátság kezdete” is, ám a délután nem ünnepléssel ért véget. Húsz perccel David távozása után az uszoda igazgatója kitette a „zárva” táblát, leengedte a vizet, és lúgos tisztítóval kitakaríttatta a medencét. Hónapokkal később nyitották ki újra.
David annyit mondott az aznap délután történtekről: „Tiszta medencében úszni nem kiváltság, csak jog”.
Florida még az 1960-as években is inkább azzal válaszolt a fekete adófizetők jogos igényeire, hogy bezáratta a városi uszodákat, és a fehér lakóközösségek privát medencéket üzemeltettek. Ennek ellenére a történelemnek ez a pillanata már kibontakozott és láthatóvá is vált. Mert ami megtörténik, az újra megtörténhet.
Fekete kislány a „fehér lelkű” osztálytársak között
Ruby Bridges 1960 novemberében 6 éves kislány volt mindössze. Ő volt az első afroamerikai gyermek, akit fehér iskolába integráltak. Az integrálás ebben a közegben azt jelentette, hogy külön termek voltak a fekete és fehér tanulók számára, és Ruby egy évig egyedül ült a fekete tanulók számára fenntartott teremben. Nem akadt tanár az intézményben, aki az erős szülői ellenállás légkörében elvállalta volna Ruby tanítását, így Bostonból utazott hozzá egy tanárnő. Louisianában úgy szűnt meg a szegregáció, hogy a kis Rubyt hónapokig rendőrök kísérték az iskolába, miközben a többi szintén felvételt nyert fekete bőrű gyermek szülei, érezve az ellenállás hideg légkörét, ideiglenesen feladták az állásaikat, és máshová vitték a gyermeküket. Ruby az első évben egyetlen napot sem hiányzott.
Mindennap egy őt átkozó és fenyegető csoport mellett ment el, és több napját is az igazgatói irodában töltötte, mert a puszta léte káoszt okozott a szülők fehér lelkében.
1955 decemberében Rosa Parks, egy kisvállalat tiszteletre méltó, törékeny termetű varrónője hazafelé tartott a munkából. A híradások többsége fáradt, törékeny asszonynak írta le őt, de Rosa utólag így értelmezte az állapotát: „Nem a munkától, a beletörődéstől voltam fáradt”. Ő sem volt hajlandó átadni a helyét, csakúgy, mint kilenc hónappal azelőtt Claudette, és szintén méltó bánásmódot követelt. Viola White, Geneva Johnson, Epsie Worthy, Mary Louise Smith – sok kis hős tette összeadódva elérte a kritikus tömeget, és végül törésponthoz érkezett: „Úgy éreztem, ha felállok, helyeslem a velem való bánásmódot, de nem helyeseltem” – mondta csendesen Rosa.
Rosa tettét követően 381 nap bojkott következett, amely alatt a fekete lakosság egyetlen tagja sem szállt fel városi buszra. Senki. Gyalogoltak, vagy egymást vitték kocsival. A városi rendeletet végül eltörölték (a busztársaság ugyanis a tönkremenetel szélére került), és 1956. december 20-án győzelemmel ért véget a bojkott. A létrejövő Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért (NAACP) vezetésére egy, a városban lakó fiatal baptista lelkészt kértek fel.
A neve Martin Luther King Jr. volt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Aki az élete kockáztatásával szöktetett rabszolgákat az amerikai Délről – Harriet Tubman története
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Nemcsak Ku-Klux-Klan, hanem gondoskodó és szülőföldjét szerető közösség – Az amerikai Dél mítoszai és valósága
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Így mérsékelhetjük az előítéleteinket – A „Zöld könyv” című filmről pszichológusszemmel
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
